Több mint ötvenesztendős a Térszínház, fél évszázada követem Bucz Hunor és társulata életét abban az igencsak bonyolult közegben, amit a hivatalos kőszínházak mindenkor jelentenek tekintélyelvű intézményesítettségükkel: kulturális politikai faktumként, gazdasági szervezetként, voltaképpen magától a színházművészettől fölöttébb távol eső, ám föltétlenül meghatározó létükkel. A mondhatni utcaszínházként induló – tehát a legősibb mímusra hajazó színjátszásra alapozó – „népszínház” első, egyben legfontosabb törekvése a függetlenség volt (lényegében maradt is), makacs és következetes kibontása szándékaiknak, amelyek nem rombolni akarnak, átalakítani azonban mindenképpen, például a színielőadás ünnepét – mondjuk – népünneppé. Előadásaiknak mindenkor gesztusai közé tartozik a kőszínházak passzivitásra ítélt közönségével szemben saját nézőik közvetlen bevonása a színi eseménybe, netán utána tea melletti beavatása akár bonyolult dramaturgiai kérdésekbe vagy bekapcsolása jeles naptári ünnepek közös ünneplésébe – alkalmasint agapészerű alkalmakon. (Akár abban az értelemben, ahogyan Pál apostol rendeli.)
Vagyis az évszázadok spontán közösségét megidéző sokadalom újjáélesztése a színjáték által. Eleinte a bejátszott tér (a játék tere) kifejezetten a helyszín kiválasztásában fogalmazódott meg, nem pedig díszletekben, a jelmez, a maszk, a bábu jelentette azt az „elidegenítő szerepet”, amiből a néző számára világossá válhat, hogy játékban vesz részt. Amikor viszont állandó helyszínhez jutottak, akkor a gondosan, világos és értelmezhető jelzésekkel operáló, jobbára minimális díszlet hangsúlyozta az elvontságot, a játék kettős auráját: részint az, ami, másfelől sokkal inkább az, amivé többetgondolásunk teszi. Jelen előadásukban a négy evangélista egész alakos képe jelzi, hogy evangéliumi eseményről van szó (Perger László Gyula munkája). Bucz Hunor tisztázott, egyúttal következetes dramaturgiai, rendezői elvei tehát mindennemű dogmatizmussal, esztétikainak álcázott követelménnyel szemben (hogy csak a szocreált említsük) félszázada tartja pályán ezt a sajátos színházi enklávét, amely mostanra bővült az elgondolásaiban, törekvéseiben rokon elvekre hagyatkozó Hang(s)zó Zenei Műhellyel, amelybe Bucz Magor zeneszerző szervez főként pályakezdő muzsikusokat, vetnek föl együtt aktuális zenei kérdéseket. Az ő élete kisgyermek korától kötődik a társulathoz, pontosan ismeri nehézségeit, de lehetőségeit is ennek a sajátos színi alakzatnak.
