Egyáltalán nem meglepő az utóbbi idők megszaporodó míves zenei produktumai után a merész vállalkozás: Pergolesi Stabat mater oratóriumának színpadra állítása, aminek szcenírozását a Winkler-kódex fájdalmas anyasirámainak megidézése nehezítette, ám Bucz Hunort mindenképpen csábították a föltűnő, noha bensőséges párhuzamok a két anyag között, de még egyéb – akár filológiai – csemegék beemelései; ettől a zenei élmény nem pusztán hatásosabbá, de súlyosabbá vált, kibővült az értelmezés számára. A Kereszt alatt címmel egybeszervezett két mű a megváltás gondolatában az újszülött isteni gyermek elrendeltetettségét idézi meg a kereszthalálra, akárha a szülés fájdalmai előrevetítenék az anyai veszteség fájdalmát fia kínhalála miatt. Azaz – értelmezése szerint – a kereszténység alapszimbólumának eredete már a születésben fölsejlik; az anya fájdalma a kivégzőeszköz alatt egybecseng Jézus kétkedő sóhajával – éli, éli lamma szabaktani – amikor Mária ekként kesereg – sírtában: „Én mennyei szent Atyám… mire hacc el engemet immá, és én szükségemnek idején? Mire segedelmet neköm nem tész?”
Végtére is ugyanott ez az értetlenkedő fájdalom Giovanni Battista Pergolesi szekvenciájában (a 13. századi Jacopo da Todi-szövegre), hol háborogva, jajongva, hol meg beletörődve a magasabb akarat szentségébe, következésképpen kétségbevonhatatlanságába. Általában az eredeti oratóriumot két szólistával (Mária és a lírai én) adják elő: szoprán és mezzoszoprán, illetőleg szoprán és kontratenor fölállásban (az eredetiben szoprán és alt). Mintegy tíz esztendeje a versailles-i kastély Szentháromság-templomából Nathalie Stutzmann vezényletével Baráth Emőke kiváló szopránja és a hirtelen fölfutó Philippe Jaroussky hihetetlen finomságú kontratenorja fölvonultatásával maradt emlékezetes. Nem tudom, mennyire szándékolt, ám mindenképpen szerencsés választás volt hasonló előadói szerkezetre építeni a Térszínház előadását a szerényebb, de alighanem bensőségesebb környezetben: itt is egy ígéretes szoprán (Farkas Alexandra) és ugyancsak kellemes könnyedségű ifjú kontratenor (Daragó Zoltán) párosa tolmácsolta a szép latin szöveget, a MilleniArt Ensemble barokk zenekarát szintén karmesternő (Király Eszter) irányította, méghozzá lenyűgöző dinamizmussal, gazdag érzelmi árnyaltsággal és pontos értelmezéssel, ami rendkívül fontos a bonyolult szerkezetű, tizenkét tételből álló kompozíció megszólaltatásában: a vonósok összefogásában, az érzelmi hullámzások lankadatlan érzékeltetésében, illetőleg a szóló és duó szerepek lélektani dramaturgiájában. Akkor még nem is szóltunk a kódexből kiemelt Mária-siralom – mondhatni decens paralelizmusáról, amit két szép hangú, pontosan artikuláló prózai színész (Szamosvári Gyöngyvér és Téglás Márton) jelenít meg; esetükben pedig korántsem közhely az artikuláció pontosságára hivatkozni, mivel a mintegy négy évszázados kódexszöveg veretes nyelvezete önmagában föladja a leckét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!