A semmiből álltak talpra az 1956-os szabadságharc után külföldre menekült mecseki láthatatlanok. Nyelvtudás és védőháló nélkül kényszerültek külföldre, az út során félelmet, meghurcolást, éhezést kellett kiállniuk. Volt, aki már sikeres külföldi élete során is rettegett a kommunisták bosszújától, a családja meghurcolásától tartva.
Étlen-szomjan, alvás és meleg ágy nélkül virrasztottak a Mecsekben, egy igazabb és szabad élet reményében.
Nagy árat fizettek a szabadságért, de a három bemutatott férfi életén látjuk, külföldön is megállták a helyüket. Megtanulták az idegen nyelvet, családot alapítottak, sikeres, hasznos karriert építettek. A forradalom során is kamatoztatott erejük és kitartásuk meghozta gyümölcsét. Többjük hazatért a rendszerváltás után, itt voltak igazán otthon.
Sok gondolatot ébreszt mindez, egy azonban mindnél hangosabb. Egészen bénító, mennyire elkényelmesedtünk a mai békés, szabad jóléti társadalmakban. A plazmatévék és fűtött ülések világában, ahol a legapróbb kényelmetlenséget is tragédiának éljük meg, lenne mit tanulnunk elődeinktől.
Csupán egy emberöltőre vannak tőlünk, mégis egészen más prioritások mentén éltek, s nem sajnálták az erőfeszítést egy emberibb életért. Sokan közülük mindenüket feláldozták a szabadságért. Tartozunk nekik annyival, hogy egy kicsit időnként háttérbe szorítjuk saját kényelmünket az igazán fontos célokért.
