– Minden volt benne. Kaland, izgalom, szép és csúnya dolgok, szeretet és harag. A dalok is jók voltak – mondta a vetítés után a filmkritikus kilencéves kislánya. Valószínűleg tényleg tetszett neki az alkotás, mert hazafelé is megismételte, hogy „tényleg jó volt”. Erős mezőnyben indult Dobó Kata és Gulyás Buda élő szereplős ifjúsági filmje, mert Hollywoodban tucatjával készül ilyen. Csak éppen azokkal általában az a baj, hogy szinte mindig valamilyen erőltetett balliberális üzenetet akarnak gyermekeinkre ráerőltetni. Végre egy olyan mozi, amitől nem kell félnie a szülőnek, bátran el lehet rá vinni az ifjúságot.
Az alkotók szépen megtalálták az arányokat a szórakoztatás és a gyerekek okítása között. A film üzenetei egyáltalán nem erőltetettek. Az egyik legfontosabb, hogy ki kell állni az igazunkért. Korunkban, amikor egyéniség nélküli, ám végtelenül önző fogyasztók nevelése zajlik a médiában, egészen meglepő, hogy egy alkotás azt a gondolatot állítja a középpontba, hogy egy gyermek álljon ki az igazáért. A másik, amit meg lehet figyelni a hollywoodi ifjúsági filmeken, hogy egy teljesen varázstalanított világot ábrázolnak, mert a fő cél, hogy ne higgyen Istenben senki. Leginkább azért, mert aki hisz Istenben, a hazában, a családban, azt nem lehet mélységesen önző és kínosan buta fogyasztórabszolgává tenni.
Dobó Kata és Gulyás Buda filmje viszont varázslatokkal van teli. A szó szoros és elvont értelmében egyaránt. Temérdek bűvészmutatványt is látunk a filmes trükkök mellett, de arra is megtanít ez az igazán érzékeny mozi, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Dobó Kata nagyon nagy hangsúlyt helyez arra, hogy kultúrkörünk legfontosabb tartószövetének, a szeretetnek az erejét megtanítsa a legkisebbeknek is. Szeretet nélkül ugyanis lehet élni, de nem érdemes.
Az elmúlt évtized nyugat-európai és amerikai ifjúsági filmjeinek a legfőbb hibája, hogy túlságosan felnőttesek a párbeszédek. Pedig a jó élő szereplős ifjúsági filmben gyereknyelven van a dolgokról szó. Ilyen volt Palásthy György Égigérő fű című mozija 1979-ben – több nemzedék idézte a legendás mondatot: „jön a szén, csúszik” –, vagy például gyereknyelven beszéltek Mihályfy Sándor 1985-ös Gyerekrablás a Palánk utcában című filmjében is. Ilyen élő szereplős ifjúsági filmek azonban évtizedek óta nem készültek. Az El a kezekkel a Papámtól! ezért is igencsak figyelemre méltó.
Dobó Kata és Gulyás Buda alkotása a néhány perces ajánlójuk alapján igencsak hasonlított Tim Burton különleges világához, ami némi aggodalomra adott okot, mert lehet szeretni Tim Burton képi világát, de másolni minek. Ám a moziban már egyáltalán nem jutott senkinek az eszébe Tim Burton és az ő képi világa. Az alkotóknak sikerült egyedi világot és hangulatot megálmodniuk. Kifejezetten tetszett, hogy a varázslatok több mint a fele nem filmes trükk, hanem valódi bűvészmutatvány. Dobó Katát dicséri, hogy a gyerekek hitelesen mozognak és beszélnek a történetben, amelyben szépen épül fel a klasszikus mesedramaturgia. Ráadásul temérdek olyan tréfát és viccet is tartalmaz a film, amely a gyerekeknek szól, és amelyet aztán később, a film vetítése után tudnak is mondogatni. De nemcsak a gyerekszínészek játszanak jól ebben a moziban, hanem a felnőttek is. Annyira jó volt látni, hogy semmiből nincsen túl sok. A rossz például nem túlságosan gonosz, manapság ugyanis nagyon divatos, hogy a gonosz annyira megátalkodott, hogy el is veszti a hitelét. Itt nem ez történik, és a jó figurák se erőltetetten jók.
Dobó Kata és Gulyás Buda alkotása valószínűleg azért lett egy igazán színvonalas, szórakoztatva nevelő ifjúsági mozi, mert a kiskamaszok színes, dinamikus, fergetegesen forgatagos képi világát úgy hozták be ebbe a klasszikus mesébe, hogy bár az alkotók megfelelnek a kor kívánalmainak, de nem adták fel az elveiket.
Borítókép: Jelenet a filmből (InterCom)
