A tárcaíró szerint az adventi időszakban a gyertyagyújtáson kívül – amely azért fontos, mert a legkisebb fény is legyőzi a sötétséget, a sötét erőket – nagyon lényeges, hogy szánjunk időt némi elcsendesedésre. A tárcaíró viszont azt vette észre, hogy az elcsendesedés nem jön magától, csak akkor érhető el, ha az ember tudatosan készül rá. Modern korunkban szinte mindenhol szól már a zene, a nagy rohanás sem segíti az elmélyülést. Meg persze az is igaz, hogy megfelelő helyszín is szükségeltetik az elmélyüléshez. A tárcaírónak két ilyen helyszíne is van. Az egyik a templom, a másik a kiállítóterem. Aki rendszeresen jár templomba, annak nem kell magyarázni, hogy az elcsendesedésre, az elmélyülésre a legalkalmasabb hely. Ám azt vette észre a tárcaíró, hogy ha egy igazán mély és megrendítő alkotás előtt hosszabban álldogál egy kiállítóteremben, akkor is képes megélni az elmélyülést, akkor is képes megélni, hogy a teste bevárja, amíg megérkezik a lelke is. Ha az ember egy igazán megrendítő kiállításra érkezik, szembesülhet azzal, hogy az alkotás megmentheti egy ember életét. Szembesülhet azzal, hogy lehet bármilyen pokoli körülmény, a művészet segít abban, hogy életben maradjunk. A tárcaíró legutóbb Jakuba János Munkácsy-díjas festőművész az Aranytíz Kultúrházban kiállított megdöbbentő erejű grafikái és tusrajzai előtt állva szembesült ezzel. A kiállított műalkotásai Gulag-rabként készültek. A szovjet kényszermunkára hurcolás közel egymillió magyart érintett a történelmi Magyarország területén, és csaknem 200-300 ezer magyar, közel minden negyedik ember soha nem tért haza.
Jakuba János grafikái és tusrajzai tehát a kommunista pokolban készültek. Emberhez nem méltó, megalázó körülmények között. A festőművész mindenre rajzolt, ami csak a keze ügyébe akadt: elsárgult papírlapokra, csomagolástól zsíros kartonlapokra. És azt rajzolta, amit látott. Leginkább azért, hogy megmaradjon az utókornak, hogy dokumentálja a kényszermunkára elhurcolt emberek körülményeit. Sokszor éhezve, fázva, dermesztő hidegtől megfagyott kezekkel rajzolt magába roskadt, a fáradtságtól mozdulni nem tudó embereket. Fafeldolgozást is látunk, a háttérben őrtoronnyal, drótkerítéssel, amelyben, tudjuk jól, halállal fenyegető áram jelölte ki a végtelenségig leegyszerűsített lét kereteit. A Molnár Attila gyűjteményéből való alkotásokon látunk kényszermunkatábort kívül és belül, látjuk, hogy milyen az, amikor elveszik az ember szabadságát. Látjuk, igen, látjuk a grafikákon, hogy milyenek a szabadságától megfosztott ember szemei. Látjuk a magukba roskadó emberek testtartását, és ez többet mond minden szónál, minden mondatnál. Látjuk, hogy a belső terekben egymás hegyén-hátán összezsúfolva állnak az ágyak, az emberek minimálisra csökkent életterei, és ez a tusrajz arról is árulkodik, hogy ebben a kommunista pokolban a legmegalázóbb, hogy megszüntették a személyes lét intimitását. Látjuk, hogy egy pillanatra se lehet egyedül itt az ember, talán csak akkor, ha alszik. Meg persze azokban a percekben, amikor alkot. Látjuk, és soha nem felejtjük el.
Borítókép: A Valahol Oroszországban című kiállítás egy részlete Jakuba János rajzaival (Fotó: Havran Zoltán)
