– Mielőtt a könyvről kérdezném, árulja el, hogyan született az első Kex-dal?
– Ez a Csillagok ne ragyogjatok. A szövegét Hobo írta. Baksa-Soós János lakásán voltunk, Hobo nézte Jancsi egyik rajzát, és közben írt, írt, s egyszerre kész lett a szöveg. Aztán másnap, a próbán megcsináltuk hozzá a zenét.
– A Kex jelentősen megelőzte a korát, amennyiben szövegcentrikus, szcenírozott koncerteket adott, alkalmasint akciókat, performanszokat mutatott be a színpadon.
– Sem Baksa-Soós János előtt, sem utána nem csinált senki ilyesmit.
A zenekar köré gyűltek a kor avantgárd művészei, az Iparterv-csoport tagjai, költők, egyetemisták, az értelmiség egy része, no meg Budapest legszebb csajai. Még Jancsó Miklós, Váci Mihály, Vujicsics Tihamér, Weöres Sándor is eljött egyszer-egyszer. Balaskó Jenővel együtt léptünk föl az Egyetemi Színpadon.
– Nosztalgia, múltba révedés, önéletrajzi visszaemlékezés? Mi indította a könyv megírására?
– Egyik sem. Ma már a fiatalok nagy része nem tudja, mit jelentett a hatvanas években a beatzene, amikor elkezdődött egy új zenei mozgalom, amit mi a saját ifjúsági kultúránknak neveztünk, új magatartásformákkal, a nonkonformizmussal, az utazással, a pop art művészettel, az irodalommal, Jack Keourackal, Ferlingettivel, Ginsberggel és természetesen a beatzene különböző árnyalataival. Gondoltam, ezt meg kell írnom, milyen volt a Kex, Baksa-Soós, a barátok világa. Szemléletmódomat az hatotta át, hogy tudom, a valóság az, ami akkor is ott van, amikor már nem hiszek benne. A mai eszemmel egészen másképp látom a kort, mint akkoriban.
– Vagyis jól érezte magát fiatalként egy olyan korban, amelynek árnyoldalait a rendszerváltás után ismerhettük meg?
– Szó sincs róla. Nem éreztem jól magam. Ellenálltunk a rendszernek. Az ifjúság ellenállt a Kádár János képviselte erőszakrezsimnek. Ha bementünk az Egyetem presszóba, és kint állt egy mikrobusz, tudtuk, hogy a rendőrök bejönnek, igazoltatnak, s nem mennek el üres kocsival. Akkoriban úgy viselkedtek a rendőrök, mint 2006-ban. Kegyetlenül.
Miközben 1962-ban a Beatles már ismert volt, Magyarországon még akasztottak, az ’56-os forradalom megtorlásaként. Amikor 1963-ban a Rolling Stonesnak megjelentek az első kislemezei, itthon akkor volt először amnesztia.
– Ezt annak idején még nyilván nem látta át.
– Maja fátyol volt a szemem előtt, mint sokaknak. Lehet, hogy azok, akik az ’56-os forradalomban fegyverrel vettek részt, meglátták a történelmi hasadásokat, pálfordulásokat. A könyv korrajz, nem kizárólag zenetörténet vagy Kex-monográfia. Arról szól, képzőművészeti középiskolásként, majd főiskolásként hogyan kerültem bele abba a körbe, amely magában hordozta a beat és a rock nyugati szellemét. Tizenhat évesen én már jampec voltam, így vezetett az út a Kexbe.
– Dobolni tudott?
– Gimnazistaként még nem.
A korszak legjobb magyar dzsesszdobosát, Kőszegi Imrét kértem meg, hogy tanítson,
elsősorban amerikai kottából. Ő rendszeresen járt jamelni a koncertjeinkre, onnan ismertem.
– Akkoriban egyetlen, pártállam vagy állampárt felügyelte hanglemezkiadó működött Magyarországon, lemezt pedig csak a támogatott előadók adhattak ki, a tűrtek nem, a tiltottak számára még fellépés is akadályokba ütközött. Az egyetlen kislemezes Kex tűrt zenekar volt?
–Igen, a tűrt kategóriába tartoztunk, fellépni hagytak bennünket.
Akkoriban már csak azért is nagyon fontos volt a lemez, mert ahol nem koncertezett egy zenekar, az ország azon részein is hallgathatták, megismerhették. Így nem teljesen ismeretlenül kellett később fellépni.
– Az említett kislemezen az Elszállt egy hajó a szélben és a Család című dal hallható. De mekkora a Kex életműve?
– A legutóbbi Kex Remake című, 2015-ös CD, Tóth János Rudolf hangszerelésével és énekével 15 plusz egy számot tartalmaz, ami a zenekar teljes életművét jelenti.
– Ha nagylemezük nem is volt, filmben szerepelhettek, Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című alkotásában.
– A film az Illésre épült, ám letiltották őket az angliai turnéjukon BBC-nek adott interjújuk miatt, ezért nemcsak élőben nem léphettek fel, de a filmvásznon sem jelenhettek meg, kizárólag csak hallhatók a számaik. Így kerülhetett be a Kex és a Syrius a filmbe.
– Belügyi hangfelvételek nem maradtak fenn a koncertekről? Állítólag az állambiztonság minden rockbulin tiszteletét tette.
– Erről nem tudok, de jelentések szép számmal készültek. Az első Kex-filmem, az Elszállt egy hajó a szélben című forgatásakor, még a Belügyminisztériumtól kértem ki a rólam szólókat. Ebben a munkában Markó György segített, aki abban az időben a Történeti Levéltár igazgatója volt.
Összeállt egy besúgók által írt Kex-történet.
Köztük sajnos Fogarasi János, a kiváló dzsesszzongorista, a Metro tagjának jelentéseivel. A legjobb zongorista volt, autodidaktaként tanulta meg a dzsesszt; megtiszteltetést jelentett, hogy örömzenélhettem vele. Közben pedig jelentett Baksa-Soós Jánosról meg az egész Kexről. Persze saját zenekaráról, a Metróról és az Illésről is.
– Nyilván nem tudtak róla, ha jól dolgozott Gara fedőnéven…
– Megesett, hogy meghívott magához, miután hazajött Ausztriából, ugyanis Udo Jürgens zenekarában zongorázott. Hívott: lesznek márkás italok, hasis, vadonatúj lemezek. Azokat a korszak legjobb lemezjátszóján hallgathattuk. Hajnali négykor indultunk haza. Nyolckor már hívott Balaskó Jenő költő barátom: „András, besúgó van közöttünk” – mondta. Reggel hétkor verte ki ágyából a rendőrség, és bevitték. Mondja el, miről beszélgettek a házibulin.
Délben már azon gondolkodtunk, ki lehetett közöttünk a besúgó. Sikerült elültetniük a bizalmatlanságot bennünk. A bizalom a legfőbb dolog a barátságban. Ezt a Rolling Stonesnak nem kellett átélnie.
– Baksa-Soós János nyilván nem jókedvében hagyta el az országot, ahogy akkoriban mondták: disszidált.
– Az életét mentette.
– Meg akarták ölni?
– 1971-ben úgy gondolta a belügy: mi lenne, ha nem lenne ez a Baksa-Soós? Meg akarták ölni, autóbalesetnek álcázva.
Vető János fotó-, képzőművész, zenész, Baksa-Soós János legjobb barátja mesélte, hogy katonai dzsippel hajtottak fel a járdára, kétszer pedig a szó szoros értelmében majdnem agyonverték a nyílt utcán. Az Elhallgatott zenekarok című filmemben több egykori felelős funkcionáriust, például Lendvai Ildikót – aki a kérdéses időben a KISZ KB kulturális osztályának vezetője volt – kérdeztem, elképzelhetőnek tartják-e ezt. Igennel válaszolt, de hozzátette: ehhez felsőbb utasítás kellett, mert rendőri különítmény nem intézkedhetett a saját szakállára. Akkoriban nem is sejtettem, milyen borzasztó környezetben éltünk. Pedig mit csináltunk? Zenéltünk, amivel ilyen agresszív gesztusokat váltottunk ki a hatalomból.
– A kommunista hatalomból. Ezt csak azért mondom, mert efféle agresszivitás a dokumentumfilm-csatornákon kizárólag a fasisztákról készült filmekben látható.
– Ez a kettős mérce. De azok nem dokumentumfilmek, bár eredeti képi dokumentumokra épülnek. Nálunk is volt ilyen a 60-as 70-es években. Manipulálták a valóságot. Kép és hang nem volt szinkronitásban.
– Propagandafilm…
– Igen, ezek propagandafilmek. Amiket lehetett mutogatni olyan helyeken, ahol nem volt kommunizmus, hogy megirigyeljék.
– Azért a rockzene is kellőképpen internacionalista, amennyiben a szabadság, egyenlőség, testvériség üzenetét hirdeti.
– Ez egy csalóka, eredetileg francia, de adaptált marxista ideológia üzenete. Lehet, hogy a woodstocki nagy egymásra találásban igaznak tűnt, valójában megvalósíthatatlan terv. Új szavak, gondolatok vezettek oda, hogy ma másképp látjuk azt, ami történt. Ennek dacára nem akartam a könyvben mai fejjel véleményt formálni azokról az időkről. Azokról az időkről, amikor megjelent magyarul Herbert Marcuse Az egydimenziós ember vagy David Riesman A magányos tömeg című könyve.
Mindketten, és persze mások is megpróbálták átpozicionálni a társadalom képét, a művészetet, hogy vegye át a hatalmi erőszak szerepét, persze indirekt módon, a szeretet, a béke jelszavával.
– Talán azért jelenhettek meg magyarul ezek a művek, mert például Marcuse a marxista, frankfurti iskola alapítója, Heller Ágnes mestere volt.
– De ezek a könyvek valamiféle reményt adtak, nem tűntek akkoriban irracionálisnak, baloldalinak. Olvastam Hamvas Bélát, akkor tiltott íróként, gépírásos formában Hermész Triszmegisztoszról a Tabula Smaragdinában nem hatott rám felszabadító erővel. Nehéz olvasmányok, komoly filozófiai gondolatokkal. A Kex baráti körében különböző esztétikai, filozófiai, szociológiai írások vándoroltak kézről kézre, nagyon sokszor az újvidéki Új Symposion című művészeti és társadalomkritikai periodikákból.
– Talán ezért lett értelmiségi zenekar a Kex?
– Pauer Gyula szobrászművész barátunk, akinek A cipők: emlékhely Budapesten a Széchenyi rakparton című alkotását százezrek ismerik, amikor az együttesünkről volt szó, mindig azt mondta: „A Kex a mi zenekarunk!”
Baksa-Soós János zseni volt, akinek nem hagyták, hogy kifussa a saját útját. Végül a menekülés jutott osztályrészül neki, és családjával együtt Nyugat-Németországba menekült.
Egy évre rá odakint is próbáltak valami Kexhez hasonlót létrehozni, de a németeket nem érdekelte az ő humora. Tragikus dolog, s úgy éreztem, meg kell írnom. Számos olyan szöveg olvasható a kötetben, ami mindösszesen egyetlenegyszer hangzott el tőle a koncerteken, a Citadellában vagy a Bem rakparti művelődési házban. Soha többet nem vette elő ezeket a performanszokat, csak egyszer.
Az Elszálltunk egy hajóval a szélben című könyvről írt recenziónk ITT elérhető.
Borítókép: Kisfaludy András (Fotó: Teknős Miklós)
