– Mielőtt a könyvről kérdezném, árulja el, hogyan született az első Kex-dal?
– Ez a Csillagok ne ragyogjatok. A szövegét Hobo írta. Baksa-Soós János lakásán voltunk, Hobo nézte Jancsi egyik rajzát, és közben írt, írt, s egyszerre kész lett a szöveg. Aztán másnap, a próbán megcsináltuk hozzá a zenét.
– A Kex jelentősen megelőzte a korát, amennyiben szövegcentrikus, szcenírozott koncerteket adott, alkalmasint akciókat, performanszokat mutatott be a színpadon.
– Sem Baksa-Soós János előtt, sem utána nem csinált senki ilyesmit.
A zenekar köré gyűltek a kor avantgárd művészei, az Iparterv-csoport tagjai, költők, egyetemisták, az értelmiség egy része, no meg Budapest legszebb csajai. Még Jancsó Miklós, Váci Mihály, Vujicsics Tihamér, Weöres Sándor is eljött egyszer-egyszer. Balaskó Jenővel együtt léptünk föl az Egyetemi Színpadon.
– Nosztalgia, múltba révedés, önéletrajzi visszaemlékezés? Mi indította a könyv megírására?
– Egyik sem. Ma már a fiatalok nagy része nem tudja, mit jelentett a hatvanas években a beatzene, amikor elkezdődött egy új zenei mozgalom, amit mi a saját ifjúsági kultúránknak neveztünk, új magatartásformákkal, a nonkonformizmussal, az utazással, a pop art művészettel, az irodalommal, Jack Keourackal, Ferlingettivel, Ginsberggel és természetesen a beatzene különböző árnyalataival. Gondoltam, ezt meg kell írnom, milyen volt a Kex, Baksa-Soós, a barátok világa. Szemléletmódomat az hatotta át, hogy tudom, a valóság az, ami akkor is ott van, amikor már nem hiszek benne. A mai eszemmel egészen másképp látom a kort, mint akkoriban.
– Vagyis jól érezte magát fiatalként egy olyan korban, amelynek árnyoldalait a rendszerváltás után ismerhettük meg?
– Szó sincs róla. Nem éreztem jól magam. Ellenálltunk a rendszernek. Az ifjúság ellenállt a Kádár János képviselte erőszakrezsimnek. Ha bementünk az Egyetem presszóba, és kint állt egy mikrobusz, tudtuk, hogy a rendőrök bejönnek, igazoltatnak, s nem mennek el üres kocsival. Akkoriban úgy viselkedtek a rendőrök, mint 2006-ban. Kegyetlenül.