Ma kaptam a szomorú hírt, miszerint Tóth Béla szobrászművész immár „odaát lovagol.” Ezeket a szavakat használta fia, Tóth Dávid – aki szintén szobrászművész –, amikor értesített a történtekről.
A megdöbbenéssel egy időben ezek a szavak mégis némi melegséggel töltötték meg a szívem. Tóth Béla ugyanis nemcsak az ország legjobb lovasszobrásza, de kiemelkedő lovas ember is volt. Túl a nyolcvanadik életévén azonban komoly testi fájdalmak gyötörték, amelyek végül már az alkotómunkában is korlátozták.
Édesapja, id. Tóth Béla a háború előtt a Ludovika sikeres lovaglótanára volt, majd lovasedző, aki öttusázó olimpiai és világbajnokok egész sorát nevelte ki. Az ifjú Tóth Béla már gyerekkorában is a lovardában töltötte ideje nagy részét. 1957-ben megnyerte az országos ifjúsági díjugrató-bajnokságot. Ekkor már azonban a lovardában nem csak lovagolt, de szorgalmasan rajzolta is az állatokat. Szabó Iván szobrászművész egy ízben ki is jelentette a fiúról, hogy szobrász lesz belőle, mivel olyan plasztikusan rajzol. A tőle kapott plasztilinből késő estig lelkesen mintázott lóval kezdődött Tóth Béla művészi pályája.
Mondták róla viccesen, hogy a legjobb szobrász a lovasok és a legjobb lovas a szobrászok között.
Az viszont elvitathatatlan, hogy a lószobrászat egyik legjelentősebb XX. századi képviselője volt, ugyanakkor az egyedülálló téri egyensúlyi helyzetben megalkotott kompozíciói ma is és világviszonylatban is egyedinek számítanak.
Minderről ITT írok részletesen. Miután méltatlanul sok időt követően végre megkapta a Munkácsy-díjat, telefonon váltottunk szót. Azóta több alkalommal is felhívott, és arról beszélt, hogy már egy letűnt kor szobrászának érzi magát a mindent elárasztó modernitás értékválságában.
Tóth Béla kiemelkedő tehetségű alkotó volt, és kivételes életút áll mögötte.
A közösséget szolgálta, és ez a szolgálat az, ami ma már nem magától értetődő a művészet területén, ahogy a szép, jó és igaz hármas zsinórmértéke sem. Nem csoda, hogy egy hagyománytisztelő alkotó, egy olyan Ember (nagy E-vel), aki a nyugati szélbe feszülő Petőfit a magyarság zászlajaként ábrázolta, s élete végén azt érezte, nem tartozik már ehhez az erkölcseiben megbicsaklott világhoz. Ájtatos, régi faragó volt – ahogy Babits Mihály is írja a Psychoanalysis Christiana című versében –, aki mindenekelőtt Istennek tetszőt kívánt alkotni.
Borítókép: Tóth Béla szobrászművész (Fotó: Dr. Németh András)
