Már az eredeti Brüchner-színdarab is, amely a XIX. századi romantika korszakában íródott, arról szól, hogy alapjában véve unatkoznak a fiatalok. Egy filozófiai mélységű bohózatról van szó, amelyben a szerző, aki nem élte meg a 24. születésnapját, kigúnyolja korának romantikába vetett hitét. A színdarab egyrészt arról szól, hogy a fiatalok mindent megkapnak, amit csak akarnak, nincs komolyabb akadály az életükben az önmegvalósításhoz, és ez ahhoz vezet, hogy unatkoznak csöppet, kitalálnak mindent, hogy mégis megnehezítsék a saját életüket, másrészt arról is szól, hogy van romantika, hogy ne lenne romantika a fiatalok életében, de csak akkor fogadják el ezt a tényt, ha azt önmaguknak teremtik meg. Brüchner szerint sehogyan se kerülhető el, hogy egy fiatal fellázadjon környezete ellen, mert általában azt szeretné a fiatalság, hogy holnaptól minden másként legyen, de annyi bölcsességgel is rendelkezett a szerző (ahogy ezt egyébként Shakespeare vígjátékai óta is jól tudjuk), hogy bemutatja: a fiatalok lázadásának a vége mindig az, hogy minden marad a régiben.
Kovács Lehel rendezésének középpontjában a mai egyetemisták élete áll. Erre utalnak Kálmán Eszter jelmezei és monumentális díszlete is. A díszlet egy egyetemi auditóriumot idéz – a színészek a padsorok között rohangálnak, az asztalokon ülve, állva játszanak –, a jelmezek pedig a fiatalok öltözködésének lazaságára és sokszor igénytelenségére, stílustalanságára hajaznak. Látunk katedrát is, ahol mindaz, amit a mikrofonba mondanak, kihangosítva hallható, és bár mindig ex katedra kijelentések hangzanak el, tartalmuk közhelyszámba megy. Kovács Lehel rendezésében a mai fiatalság rémesen unatkozik, egymást is unják, értékek, ideák se közel, se távol sehol nincsenek. Egyetlen dolog biztos: az akarnokság. És ha nem az van, amit a fiatal akar, akkor elmegy világgá, öngyilkos lesz vagy addig hisztizik, amíg az lesz, ám a Leonce és Léna igazi nagy csavarja az, hogy a gondviselés is a szerelem és a családalapítás felé tereli a fiatalokat.
