Rosszul aludtam, későn és rossz hírre ébredtem: meghalt Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, egyetemi tanár. Személyesen nem ismertem, de a munkásságát igen, és életének különlegességeiről is tudtam. Egy ébredés utáni telefonbeszélgetésben fel is elevenítettük (beszélgetőtársamnak volt szerencséje találkozni, sőt interjút is készíteni vele), hogy annyira furcsa számunkra, hogy a mára már klasszikusnak számító alkotókat, mint Szentkuthy Miklós vagy Vas István, ő a legnagyobb természetességgel Miklósként, illetve Pistaként említette. A telefont letéve egymás után jutottak eszembe a kis érdekességmorzsák. Hogy ott született, ahol másfél évtizeddel korábban Pilinszky János, vagyis a hajdani Bábaképzőben, a Rökk Szilárd utcában. Hogy Barcsay Jenő festőművész unokaöccse volt, viszont arcképét a Bernáth Aurél-tanítvány Sáfár Pál festette meg. És, hogy Barcsay Jenő zenésznek készült, és végül festő lett, Kabdebó Lóránt pedig mérnöknek készült, de egy unalmas családi nyaralás alkalmával úgy megszerette az olvasást (szülei mindennap vettek egy ponyvaregényt, hogy tudjanak pihenni a gyerektől), hogy elkezdett érdeklődni az irodalom iránt. Egyetemistaként estéit viszont az Operaház kakasülőjén és a Zeneakadémián töltötte főként a Bartók-művek bűvöletében. És festő nagybátyjával, aki, mint fentebb említettem, eredetileg zenésznek készült s ifjúkorában zongoraleckéket vett, a közös Bartók-tisztelet és rajongás volt beszélgetéseik fő témája. Első írása is Bartókhoz köthető: Juhász Ferenc Virágok hatalma című kötetéről írt. Juhász Ferenc volt számára Bartók jelenléte a költészetben. „Csak a művészetekbe szakadt kamasz tud ily lelkesen rajongani, mint tettem én akkor” – nyilatkozta erről az időszakról. Én – és gondolom más is – úgy látom, hogy ez a lelkes rajongás mindvégig megmaradt. Nem pályaképet írok, inkább az emlékeimet próbálom papírra vetni, az viszont mindenképp ide kívánkozik, hogy Kabdebó Lóránt hosszú életének sokoldalú munkásságából kiemelkedik fontosságával Szabó Lőrinc életművének aprólékos feldolgozása. Szabó Lőrincé, akit viszont egyszer látott a Kossuth Klubban, 1957 tavaszán egy könyvbemutatón. Ősszel viszont már a temetésén akadt össze a tekintete Németh Lászlóéval, aki később áldását adta a Szabó Lőrinc-kutatásokra, hangsúlyozva azok fontosságát, nemzeti értékként való kezelését. Több évtizedes munka eredménye lett aztán a háromkötetes Szabó Lőrinc-monográfia és egy visszaemlékezés-kötet.
Végül az is eszembe jutott, hogy nemcsak, hogy ismerte Kodály Zoltánt, hanem a galyai üdülő uszodájában egy medencében úsztak. „Ő volt az állandóság a számomra. Amikor halálhíre érkezett, azóta tudom, hogy én is meg fogok halni” – emlékezett egy, a nyolcvanadik születésnapja alkalmával készült interjúban. Kodály Zoltán ötvenöt éve távozott az örökkévalóságba. Kabdebó Lóránt tegnap követte. Isten önnel, tanár úr!
Borítókép: Kabdebó Lóránt otthonában, egy dedikált Nemes Nagy Ágnes-kötettel, ez év elején (Fotó: Kurucz Árpád)
