„Odafestettem a lelkem is”

Amikor néhány nappal ezelőtt beléptem a belvárosi Józsa Judit Galériába, még a szokásosnál is lenyűgözőbb látvány fogadott. A kiállítótér falait egészen a plafonig kerámiatányérok borították, de nem a hagyományos népi alkotások, hanem valami merőben más: életképekkel, történelmi ábrázolásokkal, falusi látvánnyal, székely kapukkal, viseletbe öltözött alakokkal gazdagon telefestett dísztányérok, mintha egy színes-mázas, életre kelt székelyföldi legendába csöppentem volna. Mihelyt szóhoz jutottam, az első kérdésem az volt Józsa Judit kerámiaművészhez, hogy ki készítette ezt a gazdag anyagot. Másodszor akkor döbbentem meg, amikor azt válaszolta: az édesapám.

Fotó: Mirkó István

– Hívő, Istenben bízó ember vagyok, sokszor imádkozom és kérem az Urat, hogy mutasson utat nekem – mondja, majd azt is elárulja, hogy a kereszt rajta van minden főzőedényen, ami keze munkáját dicséri, hiszen a fedelük díszítése egy kör, amelynek külső része a hétágú nap, belül pedig ott a kereszt, hogy az étel készülésének egész folyamatát áldás kísérje. Ilyen főzőedénnyel is találkozhat, aki ellátogat a Józsa János nyolcvanadik életévét ünneplő kiállításra, hiszen a fő hangsúlyt képező, az utóbbi három évben készült majolika kerámiákon túl a teljes életmű képviselteti magát egy-egy darabbal a kezdetektől egészen napjainkig. A legkorábbi mázatlan használati tárgyak; tejforraló, vizeskorsó; fekete vésett kerámiák, de kék és zöld bokályok is megjelennek. A főfalon Józsa Judit monumentális, a Szent Családot ábrázoló, Isten pecsétje című alkotása – amely a galéria szimbólumává is vált – alatt a család és a hitélet kapott helyet. A dísztányér-repertoár egyetlen óriásméretű, nyolcvan centiméteres darabját, a csíksomlyói ezer székely leány napját megjelenítő művet Józsa Juditnak a szüleit mintázó kerámiaszobrai fogják közre, a két sarokban pedig a művésznő Magyarország- és Erdély-kompozíciói emlékeztetnek a nemzet lelki egységére.

A figurális ábrázolás hangsúlyossága mellett a már jól ismert népi ornamentika, motívumkincs és szimbólumrendszer, valamint a hagyományos sárga, zöld, barna színvilág is megjelenik, amely az életfa-kereszt kompozíción érhető tetten leginkább, és itt köszön vissza az általam annyira kedvelt Józsa János-féle csodaszarvas-ábrázolás is több helyütt. Az életfa tetején a turul, vagyis a túlról érkező madár ül, amely az égbe, Istenhez vezet bennünket – magyarázza immár Józsa Judit kerámiaművész, művészettörténész, aki a kompozíciót megálmodta és összeállította édesapja munkáiból. Felfedezhető a Boldogasszony-szimbólum is, amelynek közepében a kisded Jézus már a kereszténységbe vezető pillérként értelmezhető. A kereszt szárán kapott helyet az eredetmonda mintegy az ősi múltból kiindulva, de felsejlik a reformáció is, hiszen kinek ne jutna eszébe a 42. zsoltár, ahogyan a szeretet forrásából ivó szarvasokra tekint – mondja a művésznő. Legalul a szkíta csodaszarvas várja párját pihenő testtartásban, visszavezetve legendáink földjére.

Amikor a megjelenített történelmi témákról kérdezem, Józsa János a marosvásárhelyi Népművészeti Iskolában töltött időt eleveníti fel. Itt anyagi okok miatt – félárván nevelkedett – két évig tanulhatott, majd Kolozsvárra, az Iris porcelángyárba került, ahol megismerkedett a porcelángyártás technológiájával. „Harmincötünknek egy darab történelemkönyvünk volt, abból diktáltak, de olyan gyorsan, hogy le sem tudtuk írni. Mikor felnőttem, és volt már egy kicsi pénzem, könyveket vásároltam, összegyűjtöttem egy könyvtárra valót, és azokból tanulmányoztam a magyar történelmet, irodalmat” – meséli a mester, aki még gyerekként került fazekas nagybátyjához. Rokona egy ízben azt mondta neki: „Na, fiam, jer ide, de úgy nézd, hogy többet nem mutatom meg!” Így indult el a pályán Józsa János tizenöt esztendős korában; akkor még megesett, hogy a máz égetés közben lefolyt, és úgy odaragasztotta az agyagot a kemence aljához, hogy vésővel lehetett csak eltávolítani. Aztán lett saját építésű monumentális kemence, amelytől még a szomszédok sem tudtak aludni, mert dübörgött a föld és remegtek az ablakok, amikor üzemelt.

Józsa János életműve nemcsak hatvankét esztendő agyagművességével, az anyagok és a technikák tökéletessé fejlesztésével – a mázakkal egy évtizeden keresztül kísérletezett – jellemezhető, hanem a magyar néplélek feneketlen mélységeiből felhozott értékekkel is. Igazi értékmentő munka az övé, amellyel egy egész nemzet szolgálatába szegődött.

Ha rátettem, odafestettem a lelkem is, mindent, amit tudok, és jól sikerült, másnak is tetszik, akkor örvend a lelkem

– mondja mérhetetlen alázattal, és szerénységgel.

– Ha az Úr engedélyt ad még, hogy dolgozhassak, akkor folytatom, hiszen sokat lehetne még letenni a nemzet asztalára – fogalmaz a fazekasmester, aki szerint mindannyiunk kötelessége, hogy a páratlan magyar kultúrát műveljük, tanítsuk és továbbörökítsük.

A Csak tiszta forrásból! című tárlat április 30-ig látogatható a Józsa Judit Galériában.

Borítókép: A népi fazekasművész (balról) tárlatán Kövér László, az Országgyűlés elnöke mondott köszöntőbeszédet (Fotó: Mirkó István)