A fenti cím a harcos feminista Simone de Beauvoire 1958-ban megjelent könyvére hajaz, az Egy jóházból való úrilány „jeunes fille rangee” emlékeire. Kodolányi Gyulának A világfa ágain című életrajzi kötete sem szól másról, mint egy rendezett körülmények közül való „úrifiú” napjainkig ívelő emlékeiről.
A katolikus indulás az 1908-ban született Beauvoire és a ’42-es Kodolányi esetében azonos. Ám már a kamaszkoruk más-más irányt vett. A kamasz Simone akkor veszti el istenhitét, amikor hazánknak éppen az 1921-es trianoni döntés első következményeivel kell szembesülnie. A tinédzser Kodolányi ’56 október-novemberének kellős közepén találja magát. Míg Beauvoire zavartalan, boldog gyermekkorról számol be az I. világégés győztes hatalmának fővárosából, Párizsból, a háborús romok közt eszmélő budapesti fiú a II. világégés honi következményeivel szembesül: „5–8 éves kortársaim között ott voltak azok, akik apa nélkül vagy nevelőapára maradtak a háború után”. Közeli kortársak lévén sokan emlékezünk hasonló gyermektragédiákra: „lövedékek kerülnek elő a föld alól, és időnként felrobban egyik-másik srác”. Beauvoire-nak mindennapjai a „jóházból való” rokongyerek között telik, míg a jól szituált Kodolányi – rádiómérnök édesapja felelős állásokat tölt be – két kisebb testvérével élete nagy részét az utcán tölti. „Úrifiúságát” meghaladva együtt fejel, focizik, csúzlizik a közeli gyári lakótelep srácaival. Aki átélte e kort, csak megerősítheti ezt a II. világháborút követő kelet-középeurópai együtt nevelődést. Az egy emberöltővel korábbi Párizs és London más példákkal szolgál. Itt van mindjárt a neves angol költő, esszéista, a Beauvoire-ral majd egyidős Stephen Spender, akinek a költészetével a hatvanas években, Gyulával egy időben ismerkedtünk meg. Ikonikus versében, a Szüleim tiltottak a durva fiúktól címűben így vall az utcai srácokról: „Mint izmaik, úgy tigris sem ijesztett: én földön, a térdük a két karomon.” Majd később: „Sövény mögül ők fürgén kiugortak, ugatni világunk, ránk dobni sarat.”