Az 50-es évek végén, 60-as évek elején az európai új hullámok megteremtették a modern filmformanyelvet, amelyben már nem a montázs (vágás) révén kívánták elérni a megfelelő hatást, hanem a kameramozgással. A hosszú beállítások, a színészeket követő kocsizó kameramozgás már sokkal több vágás nélküli időt jelentett a színészeknek egy-egy jelenet során, így játékuk is elmélyülhetett, összetettebb lelki folyamatokat is jobban tudtak ábrázolni. Az európai új hullámok a 60-as évek végéig tartottak (bár hatásuk a mai napig kézzelfogható), az amerikai új hullám, az Új-Hollywood azonban ekkor kezdte élni a fénykorát. A formanyelvi újításokat átvették az európai filmekből, a rendezők pedig egy új szemlélettel álltak a filmkészítéshez: minden egyes fázisát ellenőrizni kívánták. Így a forgatókönyvírásban, a filmforgatásban és az utómunkálatokban is aktívan részt vettek. Az új nemzedék hat legfontosabb „fenegyereke”: Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian De Palma, Steven Spielberg, George Lucas és John Milius volt.
Az Új-Hollywood stílusirányzat legnagyobb hatású filmrendezője kétségtelenül Francis Ford Coppola, aki A keresztapa című filmjével messze túllépte a műfaj megszokott kliséit, igazi, emlékezetes művészfilmet alkotott.
A legnagyobb titka, hogy minden fontosabb szereplőnek igazán árnyalt jelleme van. A néző épp emiatt még a temérdek jellemhibával rendelkező szereplőket is közel érzi magához. Coppola egységes képi világot teremtett Gordon Willis operatőrrel, egy olyan világot, ahol a családi jelenetek fénnyel vannak körülvattázva, ám ahol az élet legnehezebb döntéseit sötét helyiségekben hozzák meg a férfiak.
A keresztapát azért szerették a nézők, mert nemcsak azt mutatta be kendőzetlen őszinteséggel, hogyan működött a New York-i maffiavilág (egészen pontosan a Corleone klán 1945 és 1955 között), hanem azt is, hogy
bármi történjék az emberrel, a család mindennél fontosabb.
Egy férfinak – ha maffiózó, ha nem – mindent meg kell tennie azért, hogy családja biztonságban legyen, hogy megteremtse a lehetőségekhez mért jólétet nekik. A Marlon Brando által alakított Don Corleone mondja a filmben fiának, Michaelnek – akit Al Pacino játszik félelmetes keménységgel –, hogy „egy férfi sose lehet önfeledt, csak az asszonyok”. Mindez akkor hangzik el egy filmben, amikor már túl vagyunk a 60-as évek hippilázadásain, amikor a női emancipációs folyamatok révén a férfiak egyre inkább kezdenek elpuhulni. A puhány férfiak tömegei viszont kicsit se vonzók az emancipált nőknek sem; veszélyes csapdahelyzet előtt áll kultúrkörünk.
A film nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy a férfiak keménysége semmi szín alatt nem vezethet a nők bántalmazásához.
Mindjárt a kezdő képsorokban azt láthatjuk, hogy egy apa igazságot kér Don Corleonétól, mivel lányát bántalmazták. Ám a legnagyobb hangsúly a nők feltétel nélküli tisztelete terén abban a jelenetben a legkézzelfoghatóbb, amikor Sonny (James Caan) kegyetlenül elveri a húgát (Talia Shire) bántalmazó sógorát. A keresztapa tehát nemcsak egy dramaturgiai szempontokból tökéletesen felépített művészi értékű gengszterfilm, hanem igazi óda a tiszteletről.
Egy család ugyanis akkor tud csak tökéletesen működni, ha maximálisan tisztelik egymást a benne élők.
A gyerekek tisztelik a szüleiket, a fiatalabbak az idősebbeket, a férfiak pedig a nőket, ezért a nők is tisztelni fogják a férfiakat.
Eltelt ötven esztendő, és az, amitől Coppola félt, hogy megszűnik az egymás iránti tisztelet, bekövetkezett. Itt az idő, hogy újranézzük a filmet.
Borítókép: A Corleone család fejét Marlon Brando játssza (Fotó: Pannonia Entertainment)
