A csütörtöktől a mozikban újra látható film rendezője meglehetősen plasztikusan mutatja be a korabeli viszonyokat, ami a film keletkezésének körülményeit illeti: „Azért kellőképp vigyáztam arra, hogy semmilyen direkt politikát ne vigyünk bele. (…) Nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem. Viszont Hobóékkal kapcsolatban rájöttem, hogy a hivatalos tömegkommunikáción túl létezik egyfajta alternatív, független csatorna. Számos olyan zenekar működött az országban – például a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band –, amelyek rendszeresen játszottak tízezreknek, miközben nem voltak jelen a médiában és nem jelenhettek meg nagylemezeik. (A film megjelenésekor a Hobo Blues Band már rendelkezett egy 1980-ban kiadott nagylemezzel, és a P. Mobil is összeállíthatta első lemezét 1981-ben.) Persze a kulturális élet minden területén ott ültek a pántfunkcionáriusok, akiknek legfőbb dolga a rend fenntartása, saját területük szigorú kontrollálása volt. Szerencsénkre a filmes területen ügyködők – mivel más generációhoz tartoztak, a tévében meg nem láthatták őket – egyszerűen nem ismerték a zenészeket. Így a szűrőjükön simán átcsúsztunk. Aztán persze döbbenten látták, hogy a Tabánban harmincezer topis fiatal üvöltözött magából kikelve, és közben egy emberként skandálta a gyakorta kényes szövegű dalokat. De mire eszméltek, már túl kínos lett volna letiltani mindent.”
Így is lett, a filmet nagy nehézségek árán, de bemutatták 1981-ben. Előtte azonban a pártapparátcsikok futottak még néhány – utólag már látszik, hogy teljesen felesleges – kört először egymással és saját démonjaikkal, majd végül rámondták az áment az alkotásra.
Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO) 1981 májusában írt beszámolójában összefoglalta famulusainak véleményét az opuszról. A cenzorok között szerepelt Bors Jenő, az MHV igazgatója, Gyurkó László író-újságíró-színházigazgató, Köllő Miklós dramaturg, Szabó B. István kritikus-irodalomtörténész, a nemrégiben elhunyt Vitányi Iván, a Népművelési Intézet korábbi, valamint a Művelődéskutatási Intézet akkori igazgatója és Pándi András, a KISZ KB Kulturális Osztályának korábbi vezetője, aki akkor már az MSZMP KB TKKO-n dolgozott, így a potentátok az ő személyén keresztül végső soron saját maguknak jelentettek. A helyzet tragikomikumát növelte, hogy bár a hatalmasok eljátszották azt, hogy ők most nagyon komolyan kimondják a verdiktet a film felett, tudniuk kellett, hogy a filmeket cenzúrázó Filmfőigazgatóság engedélyezte a Kopaszkutya bemutatását. A filmmel kapcsolatban pró és kontra is bőven akadtak érvek, de végül nagy kegyesen a bemutatás mellett döntöttek, mert arra jutottak, hogy ennél a filmnél már jóval rebellisebb mozik is a nézők elő kerültek, arról nem beszélve, hogy Szomjas György műve görbe, de igaz tükröt tartott a magyar társadalom elé, amikor a halmozottan hátrányos helyzetű, kilátástalan helyzetben lévő fiatalokról is szólt. Persze mártírokat nem akartak gyártani a rocksztárokból, akik koncertjeiken elújságolták rajongóiknak, hogy felvettek velük egy filmet.
Ezáltal a rajongók jól jártak, megnézhettek egy olyan filmet, ami róluk szólt, olyan zenészek tolmácsolásában, akik nagyrészt – Hobót leszámítva – közülük jöttek. Velük együtt énekelhették: „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája!” Valódi, hamisítatlan kelet-közép-európai karriertörténet ez, megspékelve egy kis zenészek közötti vetélkedéssel, a menedzserhiány okozta problémákkal, a kapcsolati tőke építésének nehézségeivel és a siker hajszolásával. A filmről az ominózus gyűlésen a pártpotentátok egy része kétségbeesve állapította meg, hogy a zenészeket méltatlan körülmények között ábrázolják, többek között a lopás és a trágár beszéd verte ki náluk a biztosítékot, de mégis egyfajta szelepszerepet szántak a Kopaszkutyának. Ha már ott volt a csövesek problémája, akkor azon túlmenően, hogy a KISZ reformszárnya is foglalkozott velük, adtak nekik egy filmet.
Erdős Péter botfülű popcézár azonban nem hagyta annyiban a dolgot, addig járt utána, amíg elérte, hogy a filmet ne a budapesti Corvin moziban mutassák be, mondván, hogy a külvárosi srácok szétverik a berendezést. Így került Szolnokra az ősbemutató, a négynapos Országos Ifjúsági Filmnapok keretében láthatta először a nagyközönség, akik bár ezen a rendezvényen sok filmet láthattak, de ezek között mindössze négy volt az újdonság, s közülük is kiemelkedett a Kopaszkutya. Ha pedig már úgyis ott volt az a rengeteg fiatal, csaptak nekik egy fergeteges koncertet, még a kordonok csövei is meghajoltak a tömeg nyomásától, miközben Hobo arra biztatta a jelenlévőket, hogy vegyék fel magnóra a koncertet, mert úgysem hallhatják majd lemezen ezeket a számokat. Az énekes-szövegíró jól ráérzett a lényegre, valóban nem látott napvilágot a Kádár-rendszerben a Kopaszkutya című nagylemez, holott ez lett volna a Hobo Blues Band második albuma. Hobo taktikai érzékét dicséri ugyanakkor, hogy néhányat ezek közül a számok közül – Tetovált lány, Enyém, tied, miénk – el tudott helyezni a következő lemezükön, majd miután nagy nehezen liberalizálódott a lemezkiadás, 1988-ban a Ring kiadónál a Tiltott gyümölcs című lemezen lehetett hallani még többet a film zeneszámai közül. De a komplett filmzene már csak 1993-ban, bőven a rendszerváltás után jelenhetett meg. Az idő azonban a zenészeket igazolta, a Kopaszkutya című film és zenéje ma is töretlen népszerűségnek örvend, és ami érdekes, hogy nemcsak abban a korosztályban, amelynek a tagjai a nyolcvanas évek elején voltak fiatalok, hanem a későbbi fiatalok között is. Valahogy sikerült beszüremkednie ezeknek a daloknak az újabb és újabb fiatal generációk tudatába. Ez pedig csak úgy sikerülhetett, hogy minden új felnövő nemzedéknek nyújt valamit, amit csak a legjobbak tudnak: a szabadság élményének katarzisát.
Borítókép: Schuster Lóránt és Hobo a filmben (Fotó: Pannonia Entertainment )
