A musical irodalmi alapanyaga – Victor Hugo több mint ezer oldalas munkája – 1862-ben látott napvilágot. Szerzője tizenhét évig dolgozott rajta, és művét ma a XIX. század egyik legnagyobb hatású alkotásaként tartjuk számon. A regény úgy mesél a vezeklés és megváltás, a törvényesség és az igazságosság, a szerelem és a szenvedély, valamint a családi összetartozás kérdéseiről, hogy közben széles tablót rajzol a korabeli francia társadalomról, felelevenítve az ország történelmének egyik zaklatott (Napóleon bukásától az 1832-es párizsi felkelésig tartó) szakaszát.
A műből Alain Boublil szövegíró, valamint a magyar felmenőkkel bíró Claude-Michel Schönberg zeneszerző készített francia nyelvű musicalt 1980-ban. Eredetileg csupán egy konceptalbum létrehozásában gondolkodtak, melyhez színpadi változat is társult: Robert Hossein rendezésében láthatta a francia közönség. (Hossein nálunk elsősorban színészként ismert, ő alakította például a főszereplő ellenfelét A profi című Belmondo-filmben.)
A francia siker nyomán azonban 1985-re elkészült a musical angol nyelvű verziója is – Herbert Kretzmer angolul íródott dalszövegeivel kiegészülve –, és a londoni bemutató után immár a Brodway-premiernek sem volt akadálya. A musical ezzel megkezdte világhódító útját.
Első európai premierjét éppen nálunk tartották: 1987 nyarán mutatták be a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Szinetár Miklós rendezésében. A dalszövegeket Miklós Tibor fordította – remekül –, Jean Valjean szerepét Vikidál Gyula énekelte. Az azóta megszűnt Rock Színház produkciójának hanganyaga 1988-ban kazettán és bakelitlemezen is megjelent, a műfaj rajongóinak nem kis örömére: mindmáig ez az egyetlen kiadás, amin a Les Miserables – zenés színházi körökben: Les Mis – a mi nyelvünkön hallható.
A musicalt – az angol változat bemutatásának harmincadik évfordulójához igazítva – 2016-ban tűzte műsorára a Madách Színház, Szirtes Tamás rendezésében. Eme változat látható most újra, március 27-ig tucatnyinál is több alkalommal adja elő a társulat.
A mintegy háromórás – egy szünettel tagolt – darab cselekménye a következőképpen foglalható össze. A nyitány 1815-ben játszódik, Toulonban: a 24601-es számú fegyenc, Jean Valjean – tizenkilenc évi raboskodás után – átveszi szabadulólevelét a jogszabályok kérlelhetetlen követőjétől, Javert-től. A fegyőr figyelmezteti: csak feltételesen helyezték szabadlábra, ha nem tesz eleget az ebből adódó kötelezettségeinek, törvénysértést követ el, és ismét rács mögé kerül.
Úgy tűnik, ez jóval korábban bekövetkezik, mint bármelyikük gondolta volna: Jean Valjean ellop néhány ezüsttárgyat a püspöktől, aki befogadta őt éjszakára. Csakhogy az egyházfi nem kíván feljelentést tenni ellene, sőt: azt állítja a rendőröknek, hogy maga ajándékozta Jean Valjeannak az értékes holmikat. A 24601-es fegyencet annyira felkavarja e nagylelkű – keresztényi szeretetről árulkodó – tett, hogy elhatározza: új életet kezd, és igyekszik méltónak bizonyulni a püspök bizalmára. Darabokra tépi hát a szabadulólevelét, és eltűnik a hatóságok szemei elől.
A nyolc évvel később, 1823-ban játszódó első felvonásban már egy kisváros polgármestereként és gyártulajdonosaként látjuk viszont. Az általa birtokolt üzemben perpatvar tör ki a dolgozók között, és a műhelyfőnök – bosszúból, amiért az visszautasította a közeledését – elbocsát egy Fantine nevű nőt. Holott az asszonynak nagy szüksége volna a pénzre: egyedül neveli kislányát, Cosette-et, akit – szorult helyzetében – egy vidéken élő fogadós házaspár, Thenardierék gondjaira bízott.
Jean Valjean megígéri neki, hogy segít rajta, csakhogy ismét színre lép Javert. A valamikori börtönőr immár rendőrfelügyelőként dolgozik, és épp a Jean Valjean által vezetett kisvárosban kezdi meg a szolgálatát. A törvényesség megszállottja hamar felismeri a település első emberében a 24601-es számú fegyencet, aki annak idején megszegte a feltételes szabadlábra helyezés szabályait. Jean Valjean felfedi személyazonosságát a nyilvánosság előtt, ám mert köti a Fantine-nak tett ígérete, megszökik. Magához veszi Cosette-et a kétszínű, pénzsóvár Thenardieréktől, és immár ketten igyekszenek egérutat nyerni a nyomukba eredő felügyelő elől.
A második felvonás az 1832-es Párizsba viszi a nézőt. Jean Valjean visszavonultan él Cosette-tel, ám az időközben gyönyörű lánnyá serdült teremtés beleszeret egy Marius nevű fiatalemberbe. Jean Valjean csak egy levélből értesül minderről, amit a Mariusba szintén szerelmes Eponine – az immár betörésekből élő Thenardierék szintén felnőtt lánya – kézbesít.
A búcsúlevél a barikádon íródott – Marius ugyanis korábban csatlakozott a forradalom kitörését sürgető egyetemi diákok köréhez, és a felkelők és katonák összecsapása küszöbön áll. Jean Valjean belátja: nem várhatja Cosette-től, hogy továbbra mellette maradjon, ezért a barikádhoz siet, hogy megvédje a lány választottját. Csakhogy a helyszínen már ott egy álruhás, beépített rendőr: Javert.
És hogy a március 14-i délutáni előadáson a társulat hogyan birkózott meg a feladataival?
Nos, a Jean Valjeant alakító Tóth Attila nem nyújtott meggyőző teljesítményt: az elején – jól érzékelhető módon – nem „érkezett meg” teljesen a darabba, Jean Valjean első emlékezetes dalát – Mit tettem? – elnagyolta, így nem sikerült érzékeltetnie a karakter bensőjében dúló vihart. A második felvonás végére azonban magára talált – a Marius életéért mondott könyörgése, a Vezesd haza már jóval megkapóbbra sikeredett.
Debreczeny Csaba viszont végig erőteljes alakítást nyújtott a már-már mániákusan rendpárti Javert megformálásakor. Mindkét ikonikus dalát – az első a Valjean kézre kerítésére tett fogadalmáról szól, a második az öngyilkosságát megelőző meghasonlást mutatja be – meggyőzően adta elő, és nem habozott, nem finomkodott, amikor ugrania kellett.
A Fantine-t alakító Kecskés Tímea vokális teljesítménye nem hagyott kívánnivalót maga után, de kissé idősnek tűnik a rábízott karakterhez: a felnőtt Cosette-et vagy Eponine-t alakító színésznők kortársa ideálisabb választás lett volna a szerepre.
Aki ismeri a már említett, 1988-as hanganyagot (netán látta a musical 2012-es filmváltozatát), jól tudja, hogy A ház ura című dalt előadó Thenardier házaspár kis híján ellopja a show-t – és ezúttal sem történt másként. A gátlástalan, kapzsi, ugyanakkor végtelenül kicsinyes, pitiáner páros kellemes perceket szerzett a közönségnek: a félőrült bohóccá formált Thenardiert alakító Nagy Sándor még a végső meghajláskor is kacagtatott.
Ami a fiatalabb szereplőket alakító színészeket illeti: a Mariust életre keltő Solti Ádám, a felnőtt Cosette szerepét éneklő Jenes Kitti mindketten remekül oldották meg a feladatukat – náluk, ha lehet, csak a felnőtt Eponine-t megszemélyesítő Baranyi Hanna nyújtott emlékezetesebb alakítást: a Solti Ádámmal énekelt Néhány csepp eső igazán szívszorítóra sikeredett.
És említsük meg a több szereplős dalokat is: az első felvonást záró Egy nap még vagy a második végét jelentő Hallod-e a nép dalát? a musical legismertebb, legmagasztosabb tételei közé tartoznak, a szétcsúszás vagy bármilyen gyengébb megnyilatkozás nagymértékben rontotta volna a befogadói élményt. Ilyesmire azonban nem került sor:
a társulat együtt volt, és a dalok úgy szólaltak meg, hogy az egyetlen rajongóban sem kelthetett hiányérzetet.
E budapesti előadás tehát ismét igazolta, hogy A nyomorultakat nem véletlenül jegyzik a legjobban sikerült musicalek között. Aki ismeri egy ideje, vélhetően elégedetten – s régi-új élményekkel eltelve – távozott a színházból, aki pedig most szeretne találkozni vele, nem jár rosszul, ha a 2022-es tavaszi évad valamelyik alkalmát választja e célból!
A musical március 27-ig szerepel a Madách Színház műsorán.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Madách Színház)
