Akármennyire is kedvelhető figura a belga detektív, Hercule Poirot (akit ebben a feldolgozásban maga a rendező, Kenneth Branagh játszik igencsak emlékezetesen), most mégsem ő lesz a főszereplő. A film felénél a néző azt veheti észre, hogy végre lehull a lepel a Halál a Níluson című krimiről, a remek rendezés ugyanis megmutatja a mű valódi arcát. Nagyon érdekes, hogy ez az alkotás nem bemutatja a regényt, hanem minden képsorában értelmezi. Ráadásul mindehhez a rendező egészen parádés filmformanyelvi megoldásokhoz nyúl. Ez a film ugyanis kevésbé szól a bűn lélektanáról, sokkal inkább a szerelemről. El is hangzik a kulcsmondat az egyik szereplő szájából a film dramaturgiai csúcspontján: a szerelemért mindenre képes az ember.
Azt látjuk a mozivásznon, hogy a fontosabb szereplők baja az, hogy nem tudnak jól szeretni.
Vagy túlságosan erős anyai szeretetet látunk, olyat, amely teljesen tönkreteszi a saját gyereke életét, vagy olyan titkolódzást, amelyre a társadalmi különbségek miatt van szükség, vagy vak szerelmet, amely nem látja, hogy a másik érdekből csinál úgy, mintha szeretne, vagy olyat, amelyben teljesen elveszti az ember az ítélőképességét, amely nem is szerelem, hanem őrült függőség, amely könnyen önmaga és környezete ellen fordul. De látunk olyan szerelmet is, amin átok ül, és olyat is, amely túl narcisztikus. Sőt, itt még Hercule Poirot is szerelmes, a mindig nyugodt és higgadt detektív szépen kizökken a szerepéből, amikor elérzékenyülni látjuk. Ilyenkor (nem véletlenül) Haris Zambarloukos operatőr kamerája szuperpremier plánban veszi a híres nyomozó arcát, mielőtt úgy közelít rá, mintha egy western film párbajjelenetét látnánk. Gyönyörű metaforája ez a belső küzdelemnek.
Kenneth Branagh valószínűleg ezzel a filmmel nem akart bizonyítani. A zenészek örömzenélésnek hívják azt az állapotot, amikor teljesen felszabadultan játszanak. Ezt láthatjuk mi is a mozivásznon: örömfilmezést.
A rendező a saját szórakoztatására temérdek film klasszikus beállításait idézi meg, amelyeket, ha észreveszünk, mi is remekül fogunk szórakozni.
Hogy csak egy példát említsünk: a Casablanca világhíres csókjelenetét úgy idézi meg, hogy mindjárt el is árulja a krimi megoldását, miközben az eredeti művel éppen ellentétes tartalmú párbeszédet hallunk. Ráadásul mindennek dramaturgiai értelme is van. Az egész film olyan, mintha állóképek sora lenne, amelyek aztán színpadias színészi játékkal kelnek életre.
Ez ugyanis a második titka ennek a regénynek. Mármint, hogy szépen bemutatja, színház az egész világ, és mi benne nem túl jó színészek vagyunk. Az emberek az esetek döntő többségében túljátsszák a szerepüket, miközben mindenki tudja, merről fúj a szél. Nagyon szórakoztató mindezt a mozivásznon látni. A színházat, a benne nem túl jól játszó színészekkel, akik azt játsszák, hogy nem túl jól játszanak. Keskeny pallón egyensúlyozás ez, de nagyon szórakoztató.
Ahogy az is, ahogy Agatha Christie egyik klasszikus írói trükkjét vizualizálja a rendező. Mégpedig azt, hogy teljesen lényegtelen helyzetekről nagyon sok információt megtudunk, és ezzel olyan érzésünk lesz, mintha jelentőséggel bírnának, a fontos motívumok meg éppen hogy említést kapnak a regényben. A filmben mindez úgy jelenik meg, hogy például parádés kameramozgással látjuk, ahogy az egyik színésznő a hajóorrból a hajó végébe megy (mindennek persze semmi jelentősége), majd – mintha egy musicalben szerepelne – pezsgőt ragad, a pezsgőspoharat pedig a tengerbe veti. Pedig itt egyetlen szereplő sem szerepel musicalben. Ott ugyanis általában olyan a katarzis, ami felér egy megváltással. Itt viszont mindenki lelepleződik, és leforrázva levonul a színről. Vagy múmiaként távozik, utalva arra is, hogy a gyarlóság nem mai műsor.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Forum Hungary)
