Hogy csak egy példát említsünk: a Casablanca világhíres csókjelenetét úgy idézi meg, hogy mindjárt el is árulja a krimi megoldását, miközben az eredeti művel éppen ellentétes tartalmú párbeszédet hallunk. Ráadásul mindennek dramaturgiai értelme is van. Az egész film olyan, mintha állóképek sora lenne, amelyek aztán színpadias színészi játékkal kelnek életre.
Ez ugyanis a második titka ennek a regénynek. Mármint, hogy szépen bemutatja, színház az egész világ, és mi benne nem túl jó színészek vagyunk. Az emberek az esetek döntő többségében túljátsszák a szerepüket, miközben mindenki tudja, merről fúj a szél. Nagyon szórakoztató mindezt a mozivásznon látni. A színházat, a benne nem túl jól játszó színészekkel, akik azt játsszák, hogy nem túl jól játszanak. Keskeny pallón egyensúlyozás ez, de nagyon szórakoztató.
Ahogy az is, ahogy Agatha Christie egyik klasszikus írói trükkjét vizualizálja a rendező. Mégpedig azt, hogy teljesen lényegtelen helyzetekről nagyon sok információt megtudunk, és ezzel olyan érzésünk lesz, mintha jelentőséggel bírnának, a fontos motívumok meg éppen hogy említést kapnak a regényben. A filmben mindez úgy jelenik meg, hogy például parádés kameramozgással látjuk, ahogy az egyik színésznő a hajóorrból a hajó végébe megy (mindennek persze semmi jelentősége), majd – mintha egy musicalben szerepelne – pezsgőt ragad, a pezsgőspoharat pedig a tengerbe veti. Pedig itt egyetlen szereplő sem szerepel musicalben. Ott ugyanis általában olyan a katarzis, ami felér egy megváltással. Itt viszont mindenki lelepleződik, és leforrázva levonul a színről. Vagy múmiaként távozik, utalva arra is, hogy a gyarlóság nem mai műsor.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Forum Hungary)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!