Amikor egyszer hazahívnak, akkor jönni kell

A rendkívül sokoldalú, tudományos és szépirodalmi színtereken is meggyőző erővel alkotó Sántha Attila Ágtól ágig új verseskötete – amely már címében megidézi Kányádi Sándor Fától fáig című versét, hogy aztán a kötetben szét-, illetve továbbírja – felkavaró, megrázó és különleges utazás a szerző (a lírai én) családjának múltjában. A versekben beszélő hang komótosan körbefordul, és végigveszi a család tagjainak életútját a túlzás nélkül vérzivataros XX. században.

A versek hangulata rendkívüli és különleges – aki ismeri Sántha Attila korábbi verseit, nyomban felfedezi ugyanazt a hangot az ilyen sorokban: „A Jóisten megsegítette őket, / Virág átvészelte az ehet, / s ellett egy szép borjúcskát is. / De jaj, elment a teje, / szegény borjú hiába döfködte, / tejet nem adott” –, nyomasztó, mégis a székely egykedvűséget, fátumtudatot, nyafogás nélküli fátumelfogadást prezentáló költemények erőt sugároznak: olyan erőt, amelyikről azt szokták mondani, megtart, még akkor is, ha a lírai én (és a lírai én egy helyen megszólaló édesanyja) ezt nem feltétlenül gondolja is így: „Anyám sír egyet, és az öregek csendes zsarolásával mondja, / ki fog ehhez a sírhoz jönni, miután ő meghal, és válaszol is, eiszen senki. / Hiába vagyok ott vele, és velem a három gyermek, / akik nagy örömmel gyújtják a gyertyákat, / mert végre bizsilhetnek (játszhatnak a gyufával), / ő csak hajtja a magáét, hogy az sem lesz, / aki egy gyertyát gyújtson a síron. // Nem akarok vele egyetérteni, de belül tudom, / az is lehet, hogy igaza van. / Mert az Isten hidege megfogyasztott minket, / és úgy dőlünk ki a sorból, hogy lassan az sincs, / aki az elmenőket búcsúztassa.”

Fotó: Szentes Zágon

A versekben többször megjelennek ugyanazok az alakok, hol fő-, hol pedig mellékszereplőként, mintha a család ott keringene a szerző körül, és ő néha kiválasztana közülük egyet a tragédiája megidézésére, de nyilván sokak sorsa összefügg, ezért töredékekből is építkezik, illetve kiegészül mindenki élete, halála, és végül így alakul ki a kalei­doszkópszerű kép a rettenetes múltról. És igen, óriási szükség van az ilyen könyvekre, óriási szükség volna minden családban egy krónikásra, aki képes még felidézni és holtában egybefogni a családot, mert az emlékezet természete olyan, hogy különben jelentőségét veszti lassan minden, és észrevétlenül kihullik a rostán: „Szegény asszony, pária lehetett, / ki tudja, vajon láthatta-a gyermekeit. // Igen, ki tudja, hagyta jóvá unokatestvérem is, / de már nem érintett meg / túlságosan a történet minket, / nagy idő az a százhetven év.”

Nincs derű és nincs oktalan remény ebben a könyvben (csakúgy, mint a székely életsorsokban), és a fent emlegetett, erőt adó fátumelfogadáson és egykedvűségen túl a megtartást talán egyedül a hazatérés, az otthon tudja biztosítani.

Mint a címadó vers főszereplője, a Szibériát megjárt és onnan éppen csak hazatérni képes, legyengült, majd lassan megerősödő „Tóth Béla bá” szól: „Na ekkor mondta el a gyermekeknek, / kik csapatoslag jártak utána, / s közben tanulták a bogyókat, füveket, / hogy Szibériát miért is élte túl: / hallotta álmában, hogy hívja őt Mári, / az apja, a rég meghalt öreganyja, / s egy csomó régi ember, akiket nem is ismert. / Tudjátok, fiaim, egyszer / titeket is hazahívnak, / és akkor jönni kell, jönni kell.”

Minden külföldre szakadt székely embernek kiszakad a szíve/lelke, amikor ezt olvassa, aztán elgondolkodik, és hosszan kelet felé néz. Ennél szebb és erősebb hatása könyvnek – ez meg­győződésem – nem lehet.

Sántha Attila: Ágtól ágig. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.

Borítókép: Sántha Attila költő (Fotó: Irodalmijelen.hu)