Amikor 1884-ben felavatták az Operaházat, a Hunyadi nyitánya is szerepelt a programban egy Bánk bán- és Lohengrin-felvonás mellett. A mostani Hunyadi kétszázötven ember munkája, ha úgy tetszik, minden negyedik nézőre jut egy kolléga. Az eredeti, Erkel-féle művet adjuk elő, korhű módon, nem egy IKEA-ebédlőgarnitúra mellett játsszuk el, a kortársat meghagyjuk az Eiffel Bánffy-terme színpadának. Ez lesz az első nagy rendezésem, bár »anyósülésen« és »tesztpályán« már sokat voltam, engem is rendeztek eleget a pályám elején. A mostani a tanulópénzem, fárasztó és tanulságos folyamat volt, de nem is kell talán ecsetelnem, milyen sok információt szerez az ember, ha a saját gigaintézményében egy másik szinten, más nézőpontból kénytelen együttműködni a kollégáival. Ám a mű maga annál sokkal fontosabb, mint hogy ötvenkét évesen próbálgatom magamat rendezőként is. A Hunyadi üzenete ugyanis nem kevesebb, mint hogy egy személy vagy egy nemzet életében milyen gyümölcsöket terem az áldozat. Minden szenvedésnek kell, hogy legyen értelme, és ha távolabbról nézzük az életünket, pláne a magyar történelmet, láthatjuk a vérből támadt magasabb értékeket. Hunyadi László a törökverő János fia, a nagy király, Mátyás bátyja, iskola sincs róla elnevezve, egyszerűen lenyakazták, és nem tudta befutni a pályát, amelyet neki szántak. Mégis volt értelme az áldozatának, mert ha ő nincs, az a köznemesi harag sincs, amely Mátyást tizenegy hónappal később az egyik legnagyobb magyar királlyá emeli.
Az opera orosz és ukrán művészekkel is dolgozik. A főigazgató elmondta, hogy a társulaton belül nincs atrocitás, és elítélte a kollektív bűnösség elvét:
A balettegyüttes százhúsz művészéből nyolcvan külföldi, a balett eleve angol, francia, orosz műfaj, benne rengeteg kiválóan képzett orosszal és ukránnal. A kedvenc házaspárom például egy magas, bongyor hajú ukrán félisten srác és egy gyönyörű orosz lány, aki épp a második közös gyermeküket várja. Itt élnek, Jura magyarul ad interjút, magyar óvodába járatják a magyarul beszélő gyermeküket. Mindenki borzalomként éli meg a háborút, de társulaton belül szó sincs atrocitásról. Így aztán épp ő, az ukrán Jurij Kekalo a nyitó gálán egy másik orosz balerinával, Tatjana Melnyikkel táncol pas de deux-t. Szörnyű, hogy máshonnan száműzik az orosz művészeket, tízéves csodazongoristákat rugdosnak le a színpadról pusztán azért, mert oroszok. A nálunk is többször fellépő szopránt, a mai legnagyobb dívát, Anna Nyetrebkót maga a Metropolitan Opera penderítette ki. Ez a kollektív bűnösség elve, amelyet a Nyugat jóemberkedésnek álcázva alkalmaz. Mi művészek vagyunk! Szabó István Mephistója is beleüvölti az üres stadion reflektorfényébe, hogy én csak egy színész vagyok, mit akartok tőlem? Az orosz sportolók éppen így jártak. Eközben nálunk kizárólag a produktum számít, az sem érdekel senkit, hogy ki hová szavaz, nemhogy a nemzetisége. És az egészen biztos, hogy senki sem biztatta közülük Vlagyimir Vlagyimirovicsot arra, hogy nyomogasson bizonyos gombokat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!