A nyáron lesz öt éve, hogy leengedték a vasfüggönyt az Operaházban.
Ha valaki akkor felveti, hogy csak majdnem öt év múlva térünk vissza, rettenetesen csúnya szavakat mondtam volna, hiszen minden szerződésünk készen állt. Aztán sok minden másképp alakult, amiben a járvány éppen úgy benne van, mint a sokban megváltozó felújítási rendszer
– mondta Ókovács Szilveszter, aki 2018 nyarára tervezte az újranyitást. Arra a kérdésre, hogy pontosan mire is volt elég az elmúlt öt év, a főigazgató összefoglalta a történéseket:
Az Operaház nyolcvan százaléka az elmúlt években valamilyen felújítás alá esett, és ez döntően különbözik attól, amit eredetileg szerettünk volna. Az a változás csak nagyjából huszonöt százalékos lett volna, és a következő évek hosszabb nyári leállásaival oldottuk volna meg a többit. Végül szinte minden megújult. A páholyok is, az ülésekhez személyi feliratozók épültek be, tele vagyunk technikai újításokkal, a színpad alapjaiban nem alakult át, de a hat sávban mozgatható, emelhető és süllyeszthető, még Ybl Miklóstól örökölt struktúrájú rendszer világszínvonalú lett, gyorsabb, halkabb és nagyobb kitérésekkel bír, mint a régi. Gombnyomásra tudunk például ferde színpadot is kialakítani. A zenekari árkunk nagyobb lett, de igazából visszabővítettük az Ybl-féle állapotra, így két nézőtéri sort ugyan elvesztettünk, összesen kétszáz fővel csökkent a befogadóképességünk, de a lélektani ezres határt állóhelyekkel még el tudjuk elérni. Az ülések kényelmesebbek lettek, a földszinten nagyobb a sortávolság, a páholyok kényelmesebbek. A kakasülőn nem, de azon a helyen nem is a kényelem, hanem a hozzáférés a fontos – és ott a legjobb a hangzás.
A beszélgetésben kitértek arra is, hogy november óta teljes gőzzel üzemel az Eiffel Műhelyház Kőbányán, a régi Északi Járműjavító helyén, ezzel részben megoldva az Operaház eddigi számos problémáját, többek között a díszletek tárolásához szükséges hatalmas helyigényt, a szükséges próbatermeket és a díszletek és jelmezek elkészítéséhez szükséges műhelyek is jobb körülmények közé kerültek. Ókovács Szilveszter elmondta azt is, hogy miért éppen Kőbányát szemelték ki, illetve hogyan lett az Operáé Magyarország legnagyobb műemlék üzemcsarnoka és a környező egyéb épületek.
A szombati nyitókoncert exkluzív gálaműsor, másnap a Hunyadit, harmadnap pedig Kenneth MacMillan balettjét, a Mayerlinget mutatják be. A főigazgató elárulta, miért esett a választás Erkel ezen művére:
Amikor 1884-ben felavatták az Operaházat, a Hunyadi nyitánya is szerepelt a programban egy Bánk bán- és Lohengrin-felvonás mellett. A mostani Hunyadi kétszázötven ember munkája, ha úgy tetszik, minden negyedik nézőre jut egy kolléga. Az eredeti, Erkel-féle művet adjuk elő, korhű módon, nem egy IKEA-ebédlőgarnitúra mellett játsszuk el, a kortársat meghagyjuk az Eiffel Bánffy-terme színpadának. Ez lesz az első nagy rendezésem, bár »anyósülésen« és »tesztpályán« már sokat voltam, engem is rendeztek eleget a pályám elején. A mostani a tanulópénzem, fárasztó és tanulságos folyamat volt, de nem is kell talán ecsetelnem, milyen sok információt szerez az ember, ha a saját gigaintézményében egy másik szinten, más nézőpontból kénytelen együttműködni a kollégáival. Ám a mű maga annál sokkal fontosabb, mint hogy ötvenkét évesen próbálgatom magamat rendezőként is. A Hunyadi üzenete ugyanis nem kevesebb, mint hogy egy személy vagy egy nemzet életében milyen gyümölcsöket terem az áldozat. Minden szenvedésnek kell, hogy legyen értelme, és ha távolabbról nézzük az életünket, pláne a magyar történelmet, láthatjuk a vérből támadt magasabb értékeket. Hunyadi László a törökverő János fia, a nagy király, Mátyás bátyja, iskola sincs róla elnevezve, egyszerűen lenyakazták, és nem tudta befutni a pályát, amelyet neki szántak. Mégis volt értelme az áldozatának, mert ha ő nincs, az a köznemesi harag sincs, amely Mátyást tizenegy hónappal később az egyik legnagyobb magyar királlyá emeli.
Az opera orosz és ukrán művészekkel is dolgozik. A főigazgató elmondta, hogy a társulaton belül nincs atrocitás, és elítélte a kollektív bűnösség elvét:
A balettegyüttes százhúsz művészéből nyolcvan külföldi, a balett eleve angol, francia, orosz műfaj, benne rengeteg kiválóan képzett orosszal és ukránnal. A kedvenc házaspárom például egy magas, bongyor hajú ukrán félisten srác és egy gyönyörű orosz lány, aki épp a második közös gyermeküket várja. Itt élnek, Jura magyarul ad interjút, magyar óvodába járatják a magyarul beszélő gyermeküket. Mindenki borzalomként éli meg a háborút, de társulaton belül szó sincs atrocitásról. Így aztán épp ő, az ukrán Jurij Kekalo a nyitó gálán egy másik orosz balerinával, Tatjana Melnyikkel táncol pas de deux-t. Szörnyű, hogy máshonnan száműzik az orosz művészeket, tízéves csodazongoristákat rugdosnak le a színpadról pusztán azért, mert oroszok. A nálunk is többször fellépő szopránt, a mai legnagyobb dívát, Anna Nyetrebkót maga a Metropolitan Opera penderítette ki. Ez a kollektív bűnösség elve, amelyet a Nyugat jóemberkedésnek álcázva alkalmaz. Mi művészek vagyunk! Szabó István Mephistója is beleüvölti az üres stadion reflektorfényébe, hogy én csak egy színész vagyok, mit akartok tőlem? Az orosz sportolók éppen így jártak. Eközben nálunk kizárólag a produktum számít, az sem érdekel senkit, hogy ki hová szavaz, nemhogy a nemzetisége. És az egészen biztos, hogy senki sem biztatta közülük Vlagyimir Vlagyimirovicsot arra, hogy nyomogasson bizonyos gombokat.
