A színház nem szakma, hanem életforma

Egészen fiatalon kinevezték a Macedón Nemzeti Színház művészeti vezetőjévé, igazgatójává. Addigra már jócskán rendezett olyan, széles körben elismert előadásokat, amelyekkel fölkeltette a nemzetközi színházi élet figyelmét is. Hitvallása szerint csakis olyan produkciókat állít színpadra, amelyeket szabad döntéséből fakadóan vállal. Előadásaiban mindig a színház alapjáról, az emberről fogalmazza meg gondolatait. Dejan Projkovszki macedóniai rendezővel a szellemi szabad szárnyalás élményéről, az aktuálpolitikai színház lehetséges nyelvezetéről és az Újvidéki Színház társulatáról is beszélgettünk.

– Ezeket a történeteket keresi a darabválasztásaiban, például Shakespeare-nél és Csehovnál is?

– Egy fiatal rendezőnek bizonyítania kell az igazgatója felé, hogy képes megbirkózni olyan, nagy lélegzetvételű és összetett anyaggal, mint Shakespeare vagy Csehov egy-egy műve. Jó ideig tartó küzdelem, hogy eldönthesse, melyik szöveggel foglalkozik. Huszonkét évesen természetesen mást gondol az ember például Ibsenről, mint negyvenévesen. Éppen ezért, fiatalabb koromban előfordult, hogy inkább kortárs színpadi darabokkal foglalkoztam. Természetes folyamat volt, ami alatt kikristályosodott előttem a nagy szerzők gondolatvilága annyira, hogy színpadra állítottam a műveiket.

– Az egyén kiteljesedésének lehetősége közel sem biztosnak tűnő végállomás az előadásaiban. Gyakorta a szereplők körüli társadalmi környezet meggátolja vágyott, saját útjuk bejárását, például Anna Karenináét is. Miként lehet elérni, hogy ennek ellenére mégis szabadon dönthessenek a sorsukról?

– Mindannyiunk életében eljön az a pont, amikor el kell döntenünk, hogy rálépünk a saját utunkra. Ezek a szereplők képesek arra, hogy ezt helyváltoztatás nélkül elhatározzák. Legtöbben megfeszülnek attól az állapottól, hogy a testük beleragad a sárba, amiben élnek, a lelkük pedig az ég felé vágyik. Az említett színpadi alakok viszont képesek felismerni ezt a konfliktust, és megküzdenek vele. A hősnek ugyanis csakis akkor adódik joga a teljesebb körű változásra, ha képes önmagát  is megváltoztatni. Ez a bizonyos értelemben megfeszített húrként megjelenő állapot izgat a karakterekben. A családomban szoktunk is beszélgetni, hogy szép, szép a lelki és szellemi őrlődés, de miért nem készítek már egy komédiát végre?… Miután nem tudok minden alkalommal érvényes választ nyújtani erre, azt felelem, hogy a komédiák rendezőit rosszabbul fizetik…

– Az operarendezők viszont, tudomásom szerint, sokkal nagyobb ázsióval bírnak… Miután az előadásai az összművészeti színház felé mutatnak, miért nem rendez a sokféle művészeti ágat magában foglaló operákat?

– Igaza van, ami a fizetést illeti. Másrészt viszont, a személyes szabadságom megélése a műfajt és a darabot illető saját választásaimban is megjelenik. Nem annak alapján vállalok el egy rendezést, hogy mennyit fizetnek érte. Két operát rendeztem eddig, de nem törekedtem arra, hogy tudatosan zenés előadásokat állítsak színpadra, ezért nem is kértek többször erre különböző igazgatók. Csajkovszkij Anyeginje azért volt fontos állomás a macedóniai színházi világban, mert egy prózai rendező sokszor bevisz egy olyan személyes igazságot a színpadra, ami a klasszikusabb fölfogásban alkotó operarendezőkre nem jellemző. Shakespeare óta amúgy sem változott körülöttünk a színház igazán, lényegét tekintve mind ugyanarról beszélünk, korszakonként más és más csomagolásban. Főként itt, nálunk, ebben a katyvaszdemokráciában.

– A többszörösen díjazott Anna Karenina előadásban a színészek kiválaszthatták a regényből azokat a részeket, amelyek számukra, az akkori élethelyzetükre reflektálva különösen érvényesek voltak. A címszerepet játszó Béres Mártának az előadást lezáró, önálló monológ írására, megfogalmazására és előadására  is lehetőséget adott. Ez az Ön által képviselt munkamódszer is részét képezi az egyén – jelen esetben a színész – kiteljesedése elősegítésének?

–Sokat dolgoztunk együtt az előadás szövegén. Fontos volt, hogy a társulat közösen megértse Tolsztoj művét. Így jutottunk el odáig, hogy a szerzőt követve, és művének végtelenül személyes értelmezésében meséljünk el egy olyan történetet, amit mindenki ismer. Lényeges, hogy láthatóvá tegyük az első olvasatra láthatatlan egyéni igazságokat, vagyis a kérdés az volt: hogyan meséljük el Anna történetét? Min megy keresztül egy nő, akinek el kell hagynia a gyermekét? Mi történik a belső világában? Belesodródjon a szerelmével együtt abba a szituációba, amiben „élve el lesz temetve”, vagy áldozatot hozzon a családja érdekében, amivel vállalja, hogy sohasem lehet boldog? A szereplők legmélyebb gondolatai érdekeltek bennünket, amelyeknek felfejtése számunkra olyan élmény volt, mintha késsel piszkálnánk egy nyílt sebet. Így lehetséges, a színpadon zajló történések és párbeszédek szellemi utazásunknak csupán a reflexiói voltak. Olyan előadást hoztunk létre, amely csakis ezekkel a színészekkel volt megvalósítható, és amelyben a színész individuuma jelentős szerepet kapott. Ezáltal olybá tűnt, mintha először kerültünk volna kapcsolatba az anyaggal, és a közönség ezért érzi úgy, hogy először találkozik a szereplőkkel az előadás megtekintése során. Anna monológja az előadás végén ennek a rendkívül koncentrált munkának az eredménye, amit nem tudnék ugyanebben a formában más csapattal megrendezni.

Jelenet a Dejan Projkovszki rendezte Anna Kareninából    Fotó: Újvidéki Színház

– Hogyan látja az előadás színészeit, az Újvidéki Színház társulatát?

– A legelszántabbak a régióban. Őket jellemezve igaznak tartom, hogy a színház nem szakma, hanem életforma. A két és fél hónapnyi munka során mintha egy színházi laboratóriumba léptem volna, ahol a készülő előadás lényegét kerestük. Egy hasonlattal élve: kiugrottunk az ejtőernyővel a repülőgépből, és szabadon szárnyaltunk. Egyébként minél nagyobb a színészek bátorsága a szabadeséshez, annál mélyebben átérezhetik a szellemi szabadság értelmét. Aztán, persze, kinyitottuk az ejtőernyőt, vagyis fölkészültünk arra, hogy leérjünk az ismerős terepre, ahol már biztonságban érezték magukat. Az én célom az, hogy a lehető legutolsó pillanatig ne húzzuk meg a zsinórt. Ezt megtanultam a nagy szerzőkkel folytatott próbafolyamatokból.

– Ismét jelentős darabbal foglalkozik, Shakespeare III. Richárdját rendezi Újvidéken. Mi foglalkoztatja ebben az anyagban?

– Az érdekel, hogy a számunkra fontos kérdésekről beszéljünk. A Balkánon mindig aktuális a III. Richárd. Előbb-utóbb minden itteni, felelősségét nem érzékelő vezető eljut addig, hogy országát adná egy lóért. A hatalom az egyetlen olyan pozíció a világon, aminek birtokában az ember halhatatlannak érezheti magát. Az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódott gyűlölet és rombolás után fölmerülhet a kérdés, hogy mi okozhatta a rengeteg pusztítást? Sokszor láttuk, hogy a nép fölszabadítójából hogyan válik valaki a nép hóhérává, és ez a jelenség hasonló Richárd manipulációs törekvéseihez. Ugyanaz a nagy gépezet működik mindenhol: egyik Richárd és Henrik váltja a másikat, a végén pedig ugyanazt a két-három nevet látjuk forogni. Mindazonáltal Richárd nem okozója, csupán következménye a rendszernek, amibe beleszületett.

– Szükséges, hogy aktuálpolitikai kérdésekre reflektáljon az előadás, vagy inkább általánosabb érvényű társadalmi kérdéseket vet fel?

– Egyetlen jelenleg élő politikus sem érdemli meg a kéthónapnyi figyelmemet, amit a próbák folyamata jelent. Főleg, amilyen sebességgel mostanában váltakoznak az egyes státusokban, könnyen előfordulhatna, hogy a bemutató idejére az előadás aktualitását vesztené, ha politikusokkal foglalkozna. Éppen ezért jobbnak tartom, ha univerzális kérdésekre koncentrálunk. Tavaly egy interjúban megkérdezték, hogy mit tartok a legnagyobb sikeremnek a rendezői karrierem során, mire azt válaszoltam: legnagyobb szerencsém, hogy nem függök egyetlen politikustól sem. Különböző országokban dolgozhatok, és elmesélhetem azokat a történeteket, amelyek foglalkoztatnak. Amikor a véleményemet kérdezik a politikai helyzetről, egyúttal bele is rángatnak a játszmáikba. A koronavírus-járvány például megmutatta, hogy mennyire hiányos az egészségügyi rendszerünk. Amennyiben aktuálpolitikával foglalkoznék, választ kellene adnom arra a kérdésre, hogy szerintem melyik rendszer volt jobb az elmúlt időszakban. Ez viszont nem válasz arra, hogy miért hal meg ennyi ember a járványban. Mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy a kórházaink húsz-harminc éve ilyen állapotban működnek, miközben a politikusaink nem tettek semmit a minőségük javítása érdekében. Jól alátámasztja ezt az az utóbbi statisztikai felmérés, amely szerint, ha az emberek szabadon utazhatnának külföldre, a Balkánon élők jelentős része egyetlen éjszaka alatt eltűnne innen. Én mint rendező a közönségem, a politikai élet a szavazói, az „új király” pedig az alattvalói nélkül maradna.

– Azokban az országokban, ahol folyamatosan rendez, fölmerülnek-e olyan kérdések, amelyek a színházi alkotókat hatványozottan foglalkoztatják napjainkban?

– Nyilván adódnak ilyenek, és ha idegen kultúrából érkezik az ember, jobban észreveszi őket, mintha nap mint nap az adott országban élne. Ez nem oka azonban arra, hogy politikával foglalkozzon, főként nem azon a nyelven, mint ahogyan a politikai élet teszi. Bármennyire is érinti egy előadás a politikát, sosem süllyedhet arra a szintre, hogy azonos nyelven reflektáljon rá. Minden esetben színházi minőségben kellene fogalmaznunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a színház: művészet. Amikor új városba érkezek, éppen ezért megpróbálom megtapasztalni és megérezni a helyi szellemiséget. Sokat járok közösségi helyekre, például piacra vagy templomba. A tanítványaimnak is mindig azt mondom, hogy nézzék meg az emberek arcát, és tegyék föl a kérdést magukban: mi az, ami miatt bejönnek majd az előadásra? Az utóbbi időben azt látom, hogy visszatértünk a Peter Brook-i alapvetéshez, miszerint színház az, ha az egyik ember csinálja, a másik pedig nézi. A színház alapja maga az ember. Az előadásaimban ezt képviselem.

Borítókép: Dejan Projkovszki rendező (Fotó: Projkovski.mk)