– sorolta.
Számos konzervatív filozófus a felvilágosodást tekinti a sokat bírált liberalizmus origójaként, mások pedig a reformációt. Molnár világosan kimutatta, hogy maga a felvilágosodás a reformációban gyökeredzik. Egyfajta szemérmesség okán ezt az összefüggést ritkán hangsúlyozzuk. A katolikus konzervatívok nem akarják megsérteni protestáns barátaikat és ezért leértékelik Luther Márton gesztusának történelmi súlyát.
De hogy jutunk el a reformációtól a liberalizmusig?
Mi a reformáció lényege? Az, hogy én döntöm el, miként értelmezem a Szentírást – nem pedig a püspökök testülete. Az egyház intézményesülésének korai szakasza óta konszenzus volt arról, ki jogosult interpretálni az Írást. Egy egész intézményrendszer épült ki erre a célra. Aztán jött Luther, aki azt mondta, az én lelkiismeretem nem engedi, hogy neked igazat adjak
– fejtette ki az essztéista, majd hozzátette: ez egy rendkívül nagy hatású, forradalmi tett volt, mert ezzel az egyén hatáskörébe helyezi annak megítélését, mi helyes és mi nem, mi igaz és mi nem.
A liberalizmusnak ugyanaz a lényege, autonómia. Auto nomos, saját magamnak adom a törvényt. Molnár szerint innen datálható az a szellemi fejlődés, amelynek egyik következménye a hagyományos társadalmat szétziláló liberalizmus. A nagy szétbomlásra ellenreakció érkezett, a társadalmat újra egységesíteni kívánó szocializmus. Molnár a fenti okfejtésével tulajdonképpen egyfajta szellemi zárványba zárta magát, hiszen a protestáns konzervatívok emiatt szelektíven olvassák az életművét. Ugyanakkor Luther védelmében el kell mondani, hogy megújulási kezdeményezése nem állhatott volna saját lábra, ha nem találkozik politikai érdekekkel. Ebben benne volt a kor politikusainak és a katolikus egyház akkori vezetőinek gyarlósága is
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!