Az Elvis sodró erejű mestermű, amely a blues- és rockzene történetéről is mesél

Nyitó hétvégéjén fej fej mellett a mozipénztáraknál Elvis Presley és Tom Cruise már egymilliárd dolláros álomhatárt is átlépő Top Gun-folytatása. A király népszerűsége évtizedekkel halála után is töretlen, ám még csak nem is emiatt rendkívül fontos film az Elvis.

Az eszményi giccs pápája, az eklektikus történetszövés mestere, Baz Luhrmann kilenc év után visszatért, hogy elkészítse saját értelmezését minden idők legsikeresebb előadójáról. Elvis nagyon is él: a cannes-i filmfesztiválon bemutatott, maratoni hosszúságú zenés dráma az ausztrál rendező eddigi legjobb filmje. Dinamikus, átgondolt, sodró lendületű, telis-tele emlékezetes pillanatokkal, virtuóz képi megoldásokkal és zseniális zenei betétekkel. Luhrmann tisztában van vele, hogy mit akar és egészen konkrétan tudja, hogyan fogja vízióját a nézőnek bemutatni. Sokszor és sokféleképpen láttuk Elvis történetét, de úgy, ahogyan ő képes elmesélni, még soha.

Elvis Aaron Presley (Austin Butler) Mississippi államban, Tupelo városában született 1935. január 8-án. Szegény és vallásos munkáscsaládban nőtt fel, sokat költözködtek, mígnem Memphisben állapodtak meg. A blues és a vallásos gospel zene bűvöletében felnövő fiú első gitárját tizenegy évesen kapta anyjától. 1953-ban nyitott be Sam Philips Sun stúdiójába, a legenda szerint azért, hogy egy kislemezzel lepje meg édesanyját. A „fekete” hangú, jóképű fehér fiúra persze azonnal felfigyelt a stúdió tulajdonosa, 1954. június 26-án pedig felvette vele a That’s All Right című számot – a dátumot sok rajongó ma is a rock and roll születésnapjának tekinti.

Karrierje igazán 1955-ben indult be, amikor Tom Parker „ezredes” (Tom Hanks) vette szárnyai alá, aki gyorsan sztárt faragott belőle, ám eközben rendesen levett Elvis bevételeiből menedzserként, és sokak szerint kiszipolyozta az énekest, akit bedarált a szórakoztatóipar. Végül kábítószer-túladagolás következtében fellépő szívrohamban, egy megromlott házasság után önmaga karikatúrájává hízva hunyt el 1977. augusztus 16-án Gracelandnek nevezett memphisi otthonában, mindössze negyvenkét évesen. Pályafutása során három Grammy-díjat nyert, 18 listavezető dala volt, 149 számát jegyezték a listán, és olyan slágerek fűződnek a nevéhez, mint a Jailhouse Rock, a Hound Dog, a Heartbreak Hotel, a Don’t Be Cruel, az Are You Lonesome Tonight – és még napestig lehetne sorolni. Luhrmann filmje a negatív figura, Parker ezredes szemszögéből meséli el a mindenki által ismert sztorit.

Elvis Presley senki máshoz nem hasonlítható hatást gyakorolt a populáris kultúrára és a rockzenére, de a countryra, soulra és gospelre is. Segített ledönteni a fekete és a fehér zene közti korlátokat, még maga John Lennon is úgy fogalmazott:

Elvis előtt nem volt semmi.

Ez persze korántsem igaz. A II. világháborút követő években az Egyesült Államokban óriási gazdasági fejlődés kezdődött. Beindult a kertvárosiasodás, egyre több embernek lett autója és televíziója, a hirtelen jólét mellett azonban továbbra is megoldatlan probléma volt a rasszizmus és a hidegháború is lenyomta a közhangulatot. A legfiatalabb generáció eltávolodott szüleitől, ezt a társadalmi jelenséget pedig a média és a filmipar is megpróbálta kihasználni: az első lázadó James Dean volt, aki a Haragban a világgal című filmjével tökéletesen adta vissza a korra jellemző viszonyokat.

A rock and roll térhódítása előtt az olyan swing műfajban zenélő énekesek voltak a toplistákon, mint Frank Sinatra, Nat King Cole, Dean Martin, Bing Crosby és Sammy Davis Jr, és ekkoriban vált népszerűvé a déli államokban divatos countryoldalon például Johnny Cash is. Ezek az előadók romantikus balladákat, és maximum közepes tempójú dalokat adtak elő, melyeket inkább a középkorúak fogyasztottak, a tinédzsereket hidegen hagyták. Eközben a fekete kultúra zenéit, a bluest, a jazzt, vagy a korai rockot a fehér rádiók New Orleans és Chicago kivételével gyakorlatilag sehol nem játszották. A rock and roll Bill Haley Rock Around the Clock című korszakalkotó dalával született meg, az újszerű gyors dallamokért a fiatalok azonnal megőrültek, lázadásuk himnuszává vált. A lemezcégek felfigyeltek az új igényre: a tinédzserek kezdték el diktálni a divatot, amire korábban sosem volt példa.

Ekkor robbant be a zenei életbe Elvis, valamint a rock and roll műfaját megalapozó alkotók, például Chuck Berry, Jerry Lee Lewis, Little Richard, Buddy Holly, Fats Domino és Eddie Cochran. Elvis csípőmozgása és előadásai hamar kicsapták a biztosítékot sokaknál, akik úgy vélték, hogy veszélyt jelent a középosztálybeli fiatal lányok erkölcseire azáltal, hogy a végletes szexuális szabadosságot képviseli. Jócskán mindenki előtt járt több lépéssel, hiszen Elvis óta a szexualitás és a hisztéria kéz a kézben jár a rock- és popzenével. Zenéjét titulálták az ördög zenéjének és ártalmas „nigger zenének” is. Karrierje során Elvis egyébként vagy félezer dalt vett fel, a legtöbbjét pedig már korábban sikerrel kiadta valaki, ő csupán feldolgozta a még nagyobb siker reményében. Ma már persze mindez elképzelhetetlen, hiszen akár két darab, véletlenül egyező hangjegy miatt is szerzői pert akaszthatnak az ember nyakába, ám az ötvenes-hatvanas években kiadói jogviszonyok nem voltak ilyen bonyolultak, sőt bevett szokás volt az átdolgozás gyakorlata. Itt pedig el is érkeztünk Luhrmann filmjének egyik fontos vívmányához: az Elvis izzadtságszagtól mentesen mutatja be, mi mindent köszönhet mai populáris kultúránk, könnyűzenénk és természetesen Elvis Presley karrierje a fekete gyökereknek: a rhythm and bluesnak, gospelnek és soulzenének.

A fiatal Elvis szülővárosában, Tupelóban nézi, ahogy Arthur „Big Boy” Crudup énekel, miközben egy férfi és egy nő érzékien táncol. Elvist elbűvöli a zene, a mozdulatok szinkronja, később pedig átszellemülve vesz részt a helyi istentiszteleten. Egy barátja megpróbálja visszarángatni, de a prédikátor megengedi Elvisnek, hogy maradjon: „vele van a Szentlélek” – mondja. A film jelenete abból a történetből indul ki, amelyet egykor a barátja, Sam Bell osztott meg Luhrmann-nal, aki megpróbálta annak idején visszahúzni Elvist. Az ausztrál filmes Elvis spirituális ébredését zenei keretek közé helyezi, később osztott képernyőt is alkalmaz, amely Crudup That’s All Right című dalának eredetijét Elvis verziójával állítja szembe. A múlt csütörtök óta a magyar mozikban is látható Elvis kalapot emel az énekest inspiráló fekete művészek előtt: Crudupon kívül láthatjuk Big Mama Thorntont, aki az eredeti Hound Dogot énekelte, Little Richard rockpionírt, Rosetta Tharpe nővért, az elektromos gitár úttörőjét és B. B. King blues szupersztárt, aki hosszú, szoros barátságot ápolt Presley-vel.

Rosetta Tharpe nővér úttörő szerepet játszott az elektromos gitár használatában, Elvis pedig nagyon nagyra tartotta. Egyes kritikusok mégis azt feltételezték, hogy ő másolja Elvist, nem pedig fordítva: 1970-ben például Tharpe fellépett a londoni American Folk, Blues és Gospel Fesztiválon, egy kritikus pedig úgy jellemezte, hogy „amikor gitáron kíséri saját magát, olyan izgalmas, akár egy fekete, nőnek sminkelt Elvis”. Big Mama Thornton 1953-ban adta ki a Hound Dog eredeti verzióját, amelyet kifejezetten neki írt Jerry Leiber és Mike Stoller. A dal nagy sikert aratott, félmillió lemez kelt el, ám néhány évvel később jött Presley, aki feldolgozta és milliókat adott el, ezzel háttérbe szorítva az énekesnőt, aki ráadásul alig keresett pénzt az eredeti verzióval. Luhrmann most kihúzta a dalt Presley árnyéka alól. A filmben Presley harmóniában él a fekete közösséggel: fekete művészek előadásaira jár, békésen sétál a memphisi Beale Streeten és Kinggel vásárol öltönyt. Miközben azonban elragadtatva hallgatja Little Richard fellépését, B. B. King megjegyzi, hogy ugyanezen dal felvételével ő többet kereshet, mint amennyit Little Richard valaha is fog. A kiegyenlítetlen játéktér ellenére viszont tény, hogy Elvis a fekete előadók előtt is megnyitotta a lehetőségeket, hiszen Amerika-szerte egyre többen hallgatták a számaikat.

Az Elvis nem lett volna több puszta virtuóz látványorgiánál címszereplője, Austin Butler hipnotikus erejű alakítása nélkül, aki elmondása szerint olyannyira karakterben élt a szereplőválogatástól az utómunkákig tartó hosszú időszakban, hogy gyakorlatilag elfelejtett nem „Elvis hangon” beszélni. Butler játéka azért is üdítő, mert ezúttal az alkotók nem Elvis anatómiailag pontos mását akarták megalkotni szigorúan a külsőségeken alapuló színész választással vagy súlyos maszkkal, ahogy mostanság szokás. A fiatal színész tehetsége valósággal átüt a vásznon, de remek partnere a Tom Parker ezredest játszó Tom Hanks is, akit kuriózum rosszfiú-szerepben látni.

Baz Luhrmann senki mással nem összetéveszthető stílusú szerzői filmes, aki képes volt Shakespeare-t szavaltatni hawaii inges, Szűz Máriával díszített pisztolyokat lóbáló bandákkal (Rómeó+Júlia) és David Bowie-t énekeltetni a századforduló Párizsának mulatójának kurtizánjaival (Moulin Rouge!), így nem csoda, hogy amikor Doja Cat vagy Eminem rapzenéje szól az ötvenes évek díszletei között, az működik. A rendező Ausztrália című filmjével csúnyán melléfogott, amikor megpróbálta visszafogni a rá jellemző képi sokrétűséget, meglepő vágásokat és színpompás eklektikát, hogy az epikusnak szánt történelmi melodráma kellő komolyságot kapjon. Még egyszer azonban szerencsére nem követi el ezt a hibát: az Elvishez hasonló filmélményekért érdemes moziba járni.
 

(Elvis, amerikai–ausztrál életrajzi dráma, zenés film, 159 perc. Rendező: Baz Luhrmann. Bemutató: 2022. június 23. Forgalmazó: InterCom)

Borítókép: Austin Butler Elvis szerepében (Fotó: InterCom)