– Alig van olyan magyar színésznő vagy énekesnő, aki valamikor, valamilyen indíttatásból ne nyúlna a Karády-stílushoz. Mi a máig ható varázsának a titka? Miért ennyire ellenállhatatlan?
– Karády a maga korában egyedülálló jelenség volt, sötét hajával, markáns arcélével, robusztus testalkatával, mély, különleges hangszínével kiemelkedett az akkori filmszínésznők közül. Ezt a különleges női vonzerőt érezte meg Egyed Zoltán, aki felfedezte, menedzselte és hihetetlen érzékkel megteremtette a Karády-mítoszt. Lehet arról vitatkozni, hogy jó színésznő volt, vagy nem, de az vitathatatlan, hogy a kisugárzása filmjei után nyolcvan évvel is érezhető. Én távolságtartónak gondolom, amivel a sebezhetőségét és az érzékenységét leplezhette. Talán ez az ellentmondásos személyiség ragadta magával ilyen erősen a közönséget, a mai ember is rácsodálkozik erre a nem mindennapi jelenségre.
– Az epigonok többnyire az éneklési stílusát utánozzák, a dalait éneklik. Mi késztette önöket arra, hogy nemcsak ezt a tetszetős formát, hanem a mélyebb tartalmakat keressék a Karády-jelenség mögött?
– A Karády-mítoszon túl, az álarca és manírja mögött, a kőbányai kislányból dívává érett nő lelkére vagyunk kíváncsiak, a mindennapi Katalin világára, amiről olyan keveset árult el, hogy csak feltételezni tudjuk, miképpen érzett és gondolkodott, hogy élte meg ezt az elképesztő népszerűséget és, hogyan volt képes túlélni a letartóztatást és kegyvesztettséget.
– Férje, Béres László rendezte az előadást, akivel nemcsak három gyermeket neveltek fel, de egy különleges szakmai utat is bejártak. A biztonságot adó gyergyói fészekből elindulva, lassan az egész Kárpát-medencét meghódítják: ön mint, előadóművész, a párja, mint rendező. Meséljen az útjaikról!
– Laci nekem igazgató-rendezőm volt a gyergyói Figura Stúdió Színházban, miután Sepsiszentgyörgyről átszerződtem. Szentgyörgy és Gyergyó között egy évadot töltöttünk Szatmárnémetiben, végül Gyergyót választottuk. Sok kísérleti előadást játszottunk, ezek az évek megedzettek minket, zajlott az élet, közben született három csodás lányunk. Laci elkerült Gyergyóból, most a Kolozsvári Magyar Opera művészeti tanácsadója és rendezője, de nemcsak ott dolgozik, hanem rendez román és magyar színházakban és bábszínházakban is. Szakmai életünk más színtereken zajlott évekig, én itthon játszottam, ő járta a világot. Tíz évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy nem találnak meg a hozzám illő feladatok, gondoltam, rám fér egy kis edzés, ezért nekivágtam az első egyéni előadásomnak, amit az ő segítségével sikerült tető alá hozni. Utána évekig játszottam a Lola Blaut, sokat turnéztunk, több nagylélegzetű szerep talált meg itthon, nagyszerű rendezőkkel dolgoztam (Victor Ioan Frunza, Bozsik Yvette, Albu István, Kövesdy István, Barabás Olga, Nagy Botond, Florin Vidamsky) mígnem elérkeztünk a Karády zárkájához. Nagy élmény volt rácsodálkozni, hogy mennyit változott a gondolkodásunk a színházról az évek során, és milyen sokat tanultunk, fejlődtünk. Ez egy örömmunka volt mindkettőnk számára.
– Miért szereti, ha a férje rendezi az előadását?
– Mert ismerjük egymás világát, mert azonos az értékrendünk, mert érzem, hogy nemcsak az élete társát szereti bennem, hanem tisztel mint színésznőt, mint színházi embert, mert bízom benne és megengedi nekem, hogy a saját elképzelésemből, az ösztönösen megszülető megoldásaimból építkezzem, okosan és bölcsen irányít. Ha meg nem értünk egyet valamiben, akkor vitatkozunk, veszekszünk, ordítozunk is, mindezt megengedhetjük magunknak, nem szükséges udvariaskodnunk, családban marad.
– Erdélyi viszonylatban újszerű konstellációban született ez a produkció, hiszen az önálló estje megrendelője és menedzsere a Gyulai Várszínház, Darvasi László drámaíró pedig direkt önnek írta a Karádyról szóló darabot. Mi kell ahhoz, hogy ennyi csodálatos ember összeálljon egy korszerű produkcióra?
– Több éven át foglalkoztatott a gondolat, hogy készítsünk egy előadást Karádyról, de nem találtunk rajta „fogást”, nem találtunk hozzá megfelelő szöveget. Aztán az élet úgy hozta, hogy Elek Tibor, a Gyulai Várszínház igazgatója a segítségünkre sietett és felkérte Darvasi Lászlót, hogy írjon egy monodrámát Karádyról. Darvasi nem ismert engem, valószínű más színésznőre gondolt alkotás közben. Mikor Tibor elküldte a kész szöveget, miután elolvastam, kétségbeestem, úgy éreztem képtelen vagyok felépíteni, egybefogni ezt a töredékes, lázálomszerű költői szöveget, ugyanakkor katartikus élményt okozott a szöveg mélysége, a gondolatok, helyzetek váltakozása, az idősíkok összecsúszása. A férjem optimistább volt, ő merészebben álmodik, hónapokig elemeztük, beszélgettünk, ötleteltünk. Márton Erika díszlettervezőt kértük fel a látványterv kialakítására és ő egy többjelentésű kockazárkadíszlettel lepett meg, ami szervesen fogalmazta meg mindazt, amiről hónapokig gondolkodtunk. A dalokat Lacival válogattuk, a helyzetek megerősítéseként vagy ellenpontjaként, mivel Darvasi nem határozta meg a darabban, hogy mit énekel Karády, csak a dalok helyét jelölte be. Horváth Zoltán, a kolozsvári opera zongoristája, jó barátunk vállalkozott a zenei kíséretre, később Szép András egy bátor beugrással mentette meg az előadást, egyik nyári fellépésen. Így felváltva kísérnek engem, ahogy az idejük engedi. Hogy a kérdésére válaszoljak, egy ilyen produkció létrejöttéhez mindenekelőtt egy bátor igazgató szükséges, aki meri vállalni a kockázatot és néhány tehetséges művész, akik hozzásegítik a színészt, hogy merjen elrugaszkodni és kilépni a komfortzónájából.
– Őze Lajos-díjjal tüntették ki a Karády zárkája című előadásért 2019-ben. Azóta fut a produkció az egész Kárpát-medencében. A nyáron hol lesznek még fellépések?
– Június 6-án a Városmajori Szabadtéri Színházak Találkozóján, 24-én Mikházán a Csűrszínházban, szeptemberben pedig Hódmezővásárhelyen fogunk játszani.
Borítókép: Bartha Boróka Karády Katalin szerepében (Fotó: Kiss Zoltán)
