A kérdés aztán fokozódik, mivel az első alkalommal, amikor a szerző leírja, hogy szerelem (pontosabban azt, hogy „szerelmem”), lábjegyzetben szükségesnek látja megjegyezni:
A szótőt – és gyakran a származékait – a továbbiakban kisatírozom, egy ilyen terjedelmű szöveggyűjteményben elég, ha néhányszor előfordul.
Nyilvánvaló tehát, hogy maga is tisztában van a kockázatokkal, és ennek jegyében tényleg az egész köteten keresztül a továbbiakban él ezzel a kis trükkel, ami különlegessé teszi az amúgy is különleges kötetet, és érdekes kérdéseket vet fel a dolgok „elbeszélhetőségének” esélyeiről, a megmutatás és meg nem mutatás jelenségeiről.
Különleges ez a kötet, mert egyszerre elegáns („megpöccenti kalapját, udvariasan köszönt, / bemutatkozik: én vagyok a jövőd. / felöltője illatos, / szerecsendió- és kardamomillatú. / szerintem szereti az érlelt sajtokat.”) és szenvedélyes („cseréljünk sejteket kedvesem / cseréljük szárazon s nedvesen / épüljünk egymásba hátha így / megterem előttünk az a híd / amelyen közös út vezet / oda ahol az élvezet / felülír minden ökölszabályt / ahol télen megkapjuk a nyárt”), miközben hűvösen visszafogott, ugyanakkor kedvesen játékos („hűs égtájad felé elmerengek. / lehetne végtelen ez a románc. / köröttem cseresznyeszirmok peregnek – / burkolatomon reped a zománc…”), továbbá helyenként szinte rap vagy slam („hisz van ebben valami nagyon ősi / valami ösztönös, ezredéves vágy / ha már leírom, legyen őszinte / és szókimondó – semmiképp se lágy / utánzat, másolat vagy hasonló / amit elrejt egy véka vagy egy pléd / csak azt szeretném elmondani: / hogy szerelmes vagyok beléd” – a „szerelem” természetesen kisatírozva), máshol meg a legklasszikusabb szerelmi költészet nemes hagyományai izzanak a sorok között és mögött („ablakait a képzelt szobának / amelyben ma kettőnket észleltem / kitárni már sohasem fogom / kiszöknének a vágy részecskéi / ezt pedig nem engedhetem”).
Ugyanakkor egyfajta számvetés is a kötet, az érett férfi végigtekintése az életen, az életén: eltelt egy év. naptárt illik cserélni. / és elmélázni azon, mi maradt. / amiért igazán érdemes élni: / minek van magva, és mi a kirakatvagy pedig: százötven méternyi szülőföld felettem. / sistereg a kősóban a nátrium, klór. / gyerekkorom egyik feléből kalandpark lett, / a másikból történelem. csókolom. A vers képei igen erősek, szépen navigálják az olvasót beljebb és beljebb ebbe(n) a költői univerzumba(n): „És immár nem jön semmi más, / csak az álom. / A valóság pihenni tér, / parkolópályára húzzák, / felmaszkosítják, / kitakarítják, fertőtlenítik, / slaggal lemossák róla / az utazások hordalékát”, illetve: „maradékok a tányérban. diópor, / néhány szem szőlő, egy sajtdarab, / ajkadról belehullott csóktöredék, / öled ujjbegyemről leszakadt illata.”
A recenzió elején felmerült a kérdés, hogy lehet-e szerelmes verseket írni napjainkban: hiszen már minden megíratott, és a már megírt szerelmi érzések újraérzésének versbe öntése talán nem elegendő, talán idejétmúlt, talán nem szükséges napjainkban – de mindazok az olvasók, akik végiglapozzák Király Farkas kötetét, és otthonosan berendezkednek benne, elmerülnek ebben a szerelemben és számvetésben, tudni fogják, hogy természetesen lehet szerelmes verseket írni, és nemcsak lehet, hanem létjogosultságuk is van, sőt: igen nagy szükség van rájuk, igen nagy szükség van erre az egyszerre hideg és forró hangra, szenvedélyre és a szenvedély tárgyilagos elemzésére. Fel tehát mindenki a szerelmi költészetre!
Király Farkas: A végtelen meghosszabbítása. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2022.
Borítókép: Király Farkas (Forrás: Országút)
