Retrofuturista ugrás

Bejárta a sajtót a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tizenéves korosztálynak kiírt, Ugrás a jövőbe! című kreatív pályázatának híre. A beszámolók szerint lenyűgöző terveket mutattak be a gyerekek, a döntőbe jutott csapatok pedig valódi problémák valódi megoldásaival álltak elő. Az egyetemi zsűri értékelése szerint „a jelen tinédzserei tisztán látják az előttük álló kihívásokat, és proaktívan készülnek rá”. Nos, lehet, de azért nem árt kicsit közelebbről megvizsgálni ezt a történetet.

Az egyik csapat egy kizárólag tiszta energiát fogyasztó, fenntartható főváros, az Europa City felépítésére tett javaslatot. Más gyerekek – nyilván nem tudva arról, hogy a napelemgombákkal teletűzdelt Európa Cityben nem lesz szmog – intelligens gázmaszkkal pályáztak. Hasonló kettősséget mutat a kis méretű hulladékot újrahasznosító gép terve és a víztisztítás problémájára megoldást kínáló, szemétgyűjtő műsellő ötlete is…

Nem sorolom tovább a sci-fibe illő fantáziákat, hiszen ennyiből is kiderül: a gyerekek (meg bizonyára azok a felnőttek, akik segítették munkájukat, értékelték pályázataikat) kevés eredeti jövőképet osztottak meg velünk. Ilyen típusú elképzelésekről már a nyolcvanas években is olvashattunk az Inter­press Magazinban, és nem nagyon akarom elhinni, hogy negyven év alatt nem mozdult előre a gyermeki fantázia.

Ezekből a pályázatokból az derül ki, hogy miközben a gyerekeket megérinti a haladás mindenhatóságába vetett hit, egyúttal el is utasítják a technicista megoldásokat és a legarchaikusabb válaszok felé kacsingatnak. Miközben a menetszélből energiát nyerő autó a perpetuum mobile újabb változata, az ökováros meg a napelemgomba nyilván irreális költségeik miatt elérhetetlen, addig a fogyatékkal élők problémáira sok esetben már tényleges megoldásokat kínálnak a bionikus implantátumok. Úgy tűnik, hogy a gyerekek nem tudják felmérni a tudományos-technikai lehetőségek tényleges mértékét.

Sok esetben a tegnap problémáival foglalkoznak, olyan kérdésekre kínálnak megoldást, aminek egysze­rűen elmúlt az aktualitása, mint amilyen például a munkanélküliség, máskor olyan nehézségekre akarnak választ adni, amire fizikai-gazdasági képtelenség felelni.

A pályázat legmeghökkentőbb tanulsága az, mennyire nem veszik észre azokat a jelenségeket, amelyek – akár negatív, akár pozitív összefüggésben – már ma is részei a mindennapjainknak, és amelyekkel éppen az ő életükben kell majd valamit kezdeni.

Nem látják, mennyire eltorzítja életünket az, hogy a kortárs médiafogyasztó maga is áruvá lett, nem tűnik föl nekik, hogy tények helyett egyre inkább az ideoló­giák határozzák meg az emberi döntéseket, nincs reflexiójuk a kulturális térben kialakult polgárháborús helyzetre, nem jelennek meg ezekben a jövőképekben a globalizáció kérdései, az atlanti és a kelet-­ázsiai civilizációk konfliktusai vagy – ha már mindenképpen a technofuturizmus szűk keretei között akarunk maradni – nem kérdeznek rá a ma már egyre reálisabb problémaként jelentkező nyersanyaghiány megoldásának hogyanjaira sem.

Olyan ez a pályázat, mintha nem a jövőről, hanem a múltról szólna. Azt mutatja meg, hogyan képzelték el a jövőt ezeknek a gyerekeknek a szülei, tanárai, ismeretterjesztői, pályáztatói. Érthető. Ki tudja, milyen problémáink és milyen lehetőségeink lesznek húsz év múlva? Hogyan is mondta Mark Twain?

Jósolni nehéz, különösen a jövőt illetően.

Borítókép: A fenntartható fővárosra is érkeztek pályázatok (Forrás: Facebook)