A 2022/23-as évad bemutatói a székesfehérvári Vörösmarty Színházra jellemzően sokszínűek, Szikora János vezetésével jól megférnek ugyanazon a színpadon olyan különböző szerzők, mint William Shakespeare, Szakonyi Károly, Totth Benedek, Lessing és Ulickaja. Vajon mi az az időtálló érték, melyet Szikora János a repertoár kialakításakor keres a darabokban, mely közös a szertartásjátékokban, a klasszikus és a kortárs darabokban?
A rendező elmondta, hogy ugyan ösztönös cselekvések sorozata egy műsorterv kialakítása, de nem véletlenszerű. –
A választás közös nevezője az, hogy én azokkal a darabokkal tudok mit kezdeni, amik tisztelik az életet. A tiszteletbe a kritika is belefér, de alapvetően az az írói mentalitás áll hozzám közel, amely az életet szentségnek, különös ajándéknak és feladatnak jelöli ki a számunkra.
Az előző évek szertartásjátékaiban a műfaj és a helyszín adottságait kihasználva visszaköszönnek az olyan elemek, mint a tűz, a stilizált harcművészetek, például kardforgatás, a néptánc, a fizikai színház mozgáskészlete. Ugyanakkor 2013 óta minden évben új színnel is gazdagodik az adott király életének feldolgozása. A Könyves Kálmánról szóló darabban (2015) a közel ötméteres királyi óriásbábok először léptek színpadra, a III. Béla-előadás (2017) a cirkuszművészettel hozott újat. 2018-ban elindult a Kárpát-medencei Színjátszótábor. A táborban részt vevő fiatalok a II. Andrásról szóló szertartásjátékban kaptak statisztaszerepet. A 2020-as előadás, mely egy olyan királyról, IV. Lászlóról szólt, aki tele volt szélsőségekkel, a Csúcsos-hegynél épült háromszintes színpadon a középkori misztériumjáték műfaját idézte meg. Így nagy a várakozás, vajon mi lesz az idei, III. Andrásról szóló szertartásjáték színpadi újdonsága.
– Idén sikerült leginkább létrehozni a templom vízióját – avat be a színház igazgatója.
Minden szertartásjáték három pilléren áll: a korona szentsége, a templom víziója és az épp koronázott király személyes élettörténete. Idén a templom víziója a legteljesebb mértékben meg tud valósulni. Ez nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk rekonstruálni a Nagyboldogasszony-bazilikát, de az építészeti szerkezetét igenis megkíséreljük érzékeltetni, és ezzel segítséget adunk a nézőnek ahhoz, hogy ő is ebbe a térbe legyen képes vizionálni a hajdan itt állt monumentális épület szépségét. Valamennyi szertartásjátéknak volt egy építészeti kerete. Szándékosan nem díszletet mondok. Ez az építészeti keret idén a legteljesebb. Ennek a szertartásjátéknak talán ez is az egyik rendeltetése, hogy ráirányítsa az emberek figyelmét a szentség területére, arra, ami már elpusztult, de amit évről évre megpróbálunk a képzeletben felépíteni. Miért olyan fontos ez a hely? Mert ez a magyar államiság szakrális központja volt évszázadokon keresztül. Minden évben ehhez a vízióhoz igyekeztünk valami újdonságot találni. Idén is van új, vizionárius elem
– sejteti Szikora, de erről azért nem mond többet, mert ez az előadás legutolsó mozzanata, olyan, amely az egész szertartásjáték lényegét fejezi ki. A Nagyboldogasszony-bazilika tervrajza fölé hajolva annyit azért megtudok, hogy idén ez az új monumentális vizuális gesztus fogja azt az apoteózist szolgálni, melyet eddig a színpadon mozgó óriási Szent Korona.
A szertartásjátékok központi üzenete, mely minden koronázáson elhangzott: „A leromboltat építsd fel, a felépítettet őrizd meg!”
Egy művész a saját szakmáján, hatókörén belül tehet ezért a nemes célért, mégpedig azt, hogy keresi és megbecsüli a gyökereket – mondja Szikora János, majd azzal folytatja, ő maga is ezt teszi, a gyökerei meghatározóak az életében, gondolkodásában. – Ábrázoljon bármit is egy műalkotás, azt az ember rögtön megérzi, hogy az alkotója számára ez a kérdés fontos vagy érdektelen. Én azt a típusú művészetet szeretem, ami a gyökereket megbecsüli, és építkezik belőle. Mert csak a gyökerekre lehet maradandót építeni.
Szikora János számára fontos, hogy a személyes életében is megőrizze a felépítettet, a gyökereket. Szereti a tárgyakat, amelyeknek jelentése van, és egy különösen fontos tárggyal is naponta találkozik. – Az anyai nagyapámat nem ismertem, kicsi voltam, amikor meghalt, de a családtagok elbeszélései alapján úgy láttam magam előtt, mint egy mesefigurát. Nagyapám huszár volt az első világháborúban, olyan, amilyet képeskönyvekben rajzolnak, szúrós szemű, nagy bajuszú. Lovak iránti vonzalmát később gazdálkodó parasztként is megőrizte. Ezt láttam sugározni a fényképről, amit eltettem: a kút szélén áll, a kútból kihúzott vödör vízzel hókafejű kiscsikót itat. Nagyapa meghalt, a ház, ahol élt, összedőlt, a portát eladták. Hogy valamit mentsek ebből, lebontattam ezt a kutat, és egy az egybe újra fölépítettem a dolgozószobámmal szemben. Minden reggel, ahogy kipillantok a kertbe, látom ezt a kutat. Az a lánc ugyanaz a rozsdás lánc, a kerék ugyanaz a rozsdás kerék. Ütött-kopottan, de így szép. Nekem az a pillanat, amikor ránézek, mindig erőt ad. Jó dolog, ha az embert az ilyen tárgyak elkísérik az élete során. Nem kell mindig egy kutat cipelni a hátunkon, de hát nekem ez adatott.
Az idei királylegenda III. András történetét dolgozza föl. II. András unokáját egy zűrzavaros országba hívják haza. A trónörökös nagy tervekkel érkezik, hiszen küldetése szinte lehetetlen: érvényesíteni a jog által szabályozott rendet egy olyan királyságban, amit tömören csak így jellemeznek: az ököljog országa. Mi az, amit III. András történelmi példájából ma aktuálisnak tart a mindennapi ember nézőpontjából? – kérdeztem Szikora Jánostól.
A legaktuálisabb a választás és a nézőpont kérdése: hogy valaki hogyan tekint arra az országra, amiben él, és milyen országban szeretne élni. Amikor III. András megkezdte az uralkodását, a Magyar Királyságra legyintettek, azt mondták, ez egy reménytelen hely, az ököljog országa. III. András úgy kezdte, hogy országgyűlést hívott össze, és törvényeket alkotott, melyekről azt hitte, szabályozni lesznek képesek a kaotikus folyamatokat. Nem hiszem azt, hogy ma Magyarország az ököljog országa, illetve nem tartozom azok közé, akik ilyennek tekintik. És nem is szeretnék egy olyan országban élni, ami az ököljog országává válik. Szerintem azért is jó, hogy az ember megadja a tiszteletet az olyan figuráknak, mint amilyen III. András volt.
Az idei lesz a X. Koronázási Szertartásjáték, az Árpád-házi királylegendák lezáró darabja. A visszatérő nézők kíváncsiak, milyen lesz az élet a koronázási szertartásjátékok után, de ennyire ne szaladjunk előre. Szikora János egyelőre arra biztat, hogy az idei szertartásjátékra összpontosítsunk, ahol az eddigi előadások legmonumentálisabb színpadtechnikai látványosságában lehet részünk, és a koronázási emlékünnep alkalmából megélhetjük a szentséget, kapcsolódhatunk gyökereinkhez.
Borítókép: Szikora János, a szertartásjáték rendezője a próbák egyikén (Fotó: Torma Sándor)
