Béres László Sík Ferenc nívódíjas rendező, Győrffy András Jászai Mari-díjas, Kárp György Bánffy Miklós-díjas és Szélyes Ferenc Jászai Mari-díjas színművész jelenlétében ismertették a sajtó képviselőinek a Gyulai Várszínház idei összművészeti fesztiválja Erdélyi hetének De mi lett a nővel? című bemutatóját. A teátrum székhelyén Elek Tibor színigazgató kérdéseire válaszoltak az alkotók.
A rendező, Béres László visszatérő vendégként volt jelen, hiszen a Sík Ferenc-díját is Orbán János Dénes–Venczel Péter Búbocska című ördögmusicaljének gyulai színreviteléért kapta. Darvasi László Karády zárkáját 2019-ben rendezte meg ugyanitt. Az idei a harmadik munkája Gyulán. A sikerdarab színrevitele már két-három éve felmerült, a várszínházban az lesz a különlegessége, hogy három idősebb erdélyi színész emlékezik vissza a darab központi alakjára, a nőre, Irina Bikulinára.
A színmű ősbemutatóját Béres László 1997-ben látta a szerző, Kiss Csaba koncepciójában. Akkor még Bukarestben volt rendező szakos hallgató, és mivel remekműnek találta, lefordította román nyelvre, hogy vizsgadarabként bemutassa. A darabbal azóta kokettál. Mint mondta, számára nagyon kedves, hiszen Csehov fantasztikus történetmesélő, figurái is csodálatosak. A De mi lett a nővel? improvizációból született, majd jól játszható darab forrt ki belőle, igazi csemege a színészek számára, valódi színészdarab.
A produkció három vidéki színészről szól, akik elindulnak Bikulina bankár estélyére, mint egy nemzeti fesztiválra, színészolimpiára. Hogy az idő könnyebben teljen, elbeszélgetnek a kor egyik mondén hölgyéről, Bikulina bankár unokahúgáról, aki viszont sosem jelenik meg személyesen köztük. A három férfi elmesélt történeteiben szerelmek, öngyilkosságok, lekésett vonatok, akasztások, kivégzések is előfordulnak, mindegyik végén a kérdéssel, hogy mi lett a nővel?
Béres László értelmezésében a nagy kérdés mégis az, hogy ki, vagy mi ez a nő? Hiszen lehet a nagy ő, a beteljesületlen szerelem, de lehet a tökéletességre való törekvés is. Kérdés az is, hogy a három színész miért van együtt, mi az, ami összetartja őket. A rendező válaszában mindhárman utazók az élet színpadán. Béres László pont ezekért a gondolatokért választotta ezt a darabot a gyulai fesztivál Erdélyi hetének végére, tapasztalt erdélyi színészek közreműködésével. Úgy vélte, az előadókat a játék és a visszaemlékezés öröme tartja egybe, így az élet és a darab ebben a felállásban nagyon egymásra talált.
Elek Tibor kérésére a színművészek is kifejtették gondolataikat a munkafolyamatról. Győrffy András miután elolvasta a darabot, kétségbeesett, hogy negyvenéves férfiakat kell eljátszaniuk hetvenen túl. Mégis nagy örömmel mondott igent a felkérésre, elcsábította a darabban rejlő sokszínű játéklehetőség, amelybe a közönséget is bevonják majd. Úgy fogalmazott: a publikum lesz a negyedik játéktársuk azáltal, hogy meghallgatja őket.
Kárp György a székelységükről beszélt, és arról, hogy mindhárman Marosvásárhelyről jöttek, Kiss Csaba is onnan indult. Ő maga játszott már Gyulán, „hozott” darabban, és Kiss Csabával sem először dolgozik együtt. Nagyon élvezi, hogy időnként a nőt is meg kell elevenítenie, és azt kívánja, hogy amilyen lelkesedéssel foglalkoznak a darabbal, pont olyan lelkesedéssel fogadják a produkciót a nézők.
Szélyes Ferenc fontosnak tartotta kiemelni, hogy ötven évig voltak kollégák a marosvásárhelyi színházban, onnan mentek nyugdíjba, így egymásnak még a lélegzetvételét is ismerik. Béres Lászlónak pedig épp erre volt szüksége, ezt az összhangot kereste. Amikor megkapták a szöveget, kicsit megijedtek, nem tudták, hogyan fogják tudni megtanulni, de türelmesen, szép lassan memorizálták. Nincs könnyű dolguk, hiszen mindegyikük több szerepet játszik, és ezek mindegyike más-más energiákat szabadít fel és más-más lehetőségeket ad.
Az alkotók személyes élményeiket is felidézték, az első szerelmeiket, saját életük Irináit, és kifejtették, hogy mindegyik nő egy-egy titok, megfejthetetlen és kiismerhetetlen, akit naponta meg kell hódítani, akinek a kegyeikért folyton meg kell harcolni. Csehov is tudta ezt, ismerte a nőket, hiszen orvos volt, és jóképű, akárcsak a „szerzőtársa”, Kiss Csaba.
A darab minimális díszlettel és jelmezvilággal kerül színre: egy nagybőgőtok, egy láda és egy kottatartó társul a szöveghez és a játékhoz. Ezt eleve a szerző találta ki színészcentrikus színműve részére. A nagyérdemű tehát nem egy rendezői színházat fog látni, nem egy nagy koncepciót prezentálnak neki. Az egyetlen kellék Irina Bikulina sálja lesz, hiszen kellékre sincs szükség, a színészek a saját eszköztárukat használják, hangoztatta Béres László. Emiatt kérte, hogy a teátrum Kamaratermében mutassák be a darabot, a nézőtéren, közel a nagyérdeműhöz.
Az előadás egy óra húsz perces, és szünet nélkül játsszák. A későbbiekben más kőszínházakban is bemutatják majd, kihasználva, hogy erdélyi színészek hozták létre. Elek Tibor abban reménykedik, hogy a Gyulai Várszínház produkciójának többéves története lesz.
Borítókép: A sajtótájékoztatón balról jobbra: Győrffy András, Béres László, Elek Tibor, Kárp György és Szélyes Ferenc (Fotó: A szerző felvétele)
