A kötet, illetve az életmű kapcsán elsőként a nyelvhasználat kérdése merül föl, hiszen Sántha nem fél a lokális kifejezésektől, számos tájnyelvi kifejezést sző bele szövegeibe. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozik:
Amikor a köteteimben székely nyelvjárásban szólalok meg, nem azért teszem, mert egzotikumot akarok behozni, ennél sokkal egyszerűbb a válasz: a kommunikáció csakis így tud részemről megvalósulni. Azzal tisztában vagyok, hogy a befogadó nem minden esetben érti ezeket a szófordulatokat, de én elsőként magamra figyelek: tudom, hogy mit szeretnék elmondani, s azt is, hogy miért éppen így. Hogy egy példát hozzak, az ököl szót soha nem tudnám leírni, mert nálunk ezt nem használják, a kujak szót használjuk. Emiatt van az, hogy meg kell teremtenem a saját otthonosságomat a nyelvben, és csak onnan tudok kifelé is megszólalni, megnyilvánulni.
Hozzáteszi, hogy a közösségi nyelvhasználatot általában is fontosnak tartja.
Elmondja, hogy az oktatásban például még mindig nem kezelik értékként a nyelvjárásokat, az ilyen kifejezéseket, szófordulatokat sokszor irtani próbálják, miközben „a nyelvjárás gazdagságot is jelent.”
Minél inkább ismerjük a saját nyelvjárásunkat, minél inkább tudunk beszélni székelyül, annál inkább kijelenthetjük, hogy gazdagok vagyunk. Ahogy a kultúra bármelyik része, ez is megőrzendő.
A legutóbb megjelent kötet kapcsán arra fordul a beszélgetés, hogy Sántha a nyelvi otthonosság megteremtése mellett a világban való otthonosság megtalálására is törekszik.
„Az utolsó verseskötetemben olyan történeteket írtam le, melyek a családomhoz kötődnek, vagy általában a család fészkéhez” – meséli az alkotó, majd kifejti, rendkívül fontosnak tartja ezeknek az összefüggéseknek a feltárását,
mert ha nem tudjuk, hogy honnan jövünk, honnan származunk, az első szél tovafújhat, és akkor nekünk annyi.
S, hogy miért fontos mindez? Nos azért – vélekedik Sántha Attila –, mert a mai világban, ahol mindenki „a saját individualitását, szabadságát szeretné és próbálja kiélni”, nem találhatja meg az ember a boldogságot. A boldogság ugyanis azt jelenti – mondja a költő –, hogy
alá kell vetnünk magunkat bizonyos szabályoknak, be kell épülnünk egy közösségbe, el kell fogadnunk a folyót, amelynek egyes cseppjei vagyunk.
Efféle otthonosságérzés nélkül nemcsak hogy elveszettnek érezzük magunkat, de valóságosan is elveszettek vagyunk.
Nem tartozunk sehová, amint azt a maga életpályája során megtapasztalta Sántha Attila. „Ha nem fogok neki és nem írom meg ezt a kötetnyi anyagot, akkor talán soha nem találok vissza ahhoz a közösséghez, amelyről és amelyhez a szövegek is szólnak” – szögezi le az alkotó.
A teljes interjú itt olvasható.
