A hétfőn kezdődő találkozón sok szó esik az írótábor fél évszázados históriájáról, melynek kapcsán Bertha Zoltán kiemelte, hogy a rendszerváltás után a tokaji írótábor kibővült, volt olyan év is, amikor kétszáz fővel indult útjára a találkozó. De nemcsak a létszám növekedett, hanem egyre több programon tudtak részt venni az érdeklődő írók és irodalmárok:
S a programok is gyarapodtak: újabban már színházi előadások, verses-zenés műsorok, felolvasóestek is szerepelnek a kínálatban – és számtalan egyéb alkalom a találkozásra, beszélgetésre, eszmecserére. S a borkóstolásra is, hiszen Tokaj mint a világörökség része a nemes nedűivel is nemzeti kincsünk. S ilyenkor a bor fővárosa az irodalom fővárosává is válik egyben. 1990 után kezdődött a gimnázium udvarán az irodalmi park kialakítása is, s ma már számos történelmi nagyságunk, klasszikusunk emléktáblája őrzi és sugározza ragyogó szellemi-irodalmi hagyományaink értékvilágát – Balassi Bálinttól napjainkig.
A szervezők fontosnak tartják, hogy a magyar irodalom nagyjainak életművét ismerje az írótársadalom, emellett pedig az elmúlt években a nemzetközi, közép-európai összefüggések felé is nyitottak.
„[...] a 2020-as trianoni évfordulóra való megemlékezéseket például 2021-ben olyan táborozás követte, ahol környező (visegrádi) országok jeles személyiségei is távlatos előadásokat tartottak. Az irodalomtörténész azonban emlékeztetett arra, hogy a megújulások, változások ellenére sem halványodik a tábor egyik nemes tradíciója, mely a tokaji szellemi műhelyt évtizedek óta jellemzi:
A legtágabb értelemben vett magyar népi írói mozgalom örökségére támaszkodva az ezeréves keresztény-nemzeti magyar kultúra, irodalom meghatározó és jellegadó identitáseszményeire összpontosít minden körülmények között, s a magyarság, a magyar nemzeti kultúra megmaradásának ügyét szolgálja és képviseli folyamatosan és megingathatatlanul.
Hozzátette, hogy mindezt tematikus megkötöttség nélkül, az örökség és az újítás szép egyensúlyában zajlik.
A jelen és a jövő mellett nem feledkezhetünk meg a múltról sem, a szocializmus örökségéről, főként ha az a mai napig él a magyar kultúránkban. Bertha Zoltán szerint a velünk élő kommunista tehertételekről, arról miként fertőződött meg a magyar irodalmi élet is, beszélnünk kell. Mint mondta, a „nemzetundoros” beidegződések pedig gyakran túlélték a rendszerváltozás fordulatát, s ezért a nemzeti érzelmű, elkötelezettségű alkotóinkat megannyi méltatlan vád éri.
Azt remélhetjük ugyanakkor, hogy a lélekemelő harangzúgás mint kulturális identitásunk magasztos kifejezője lassan mégis erőteljesebbé válik, és nem engedi eluralkodni a rosszindulatú támadásokat
– emelte ki az irodalomtörténész, hiszen a hívó és vészjelző harangot már oly sokszor kongatták az íróelődök.
Emlékezni és emlékeztetni kell az elődökre, nincs ez másképp a magyar irodalomban sem. Éppen ezért a finisszázson domborművet avatnak a száz éve született Fekete Gyula író, a tokaji írótábor egyik vezéralakja, valamint Antall István rádiós szerkesztő emlékére.
Bertha Zoltán továbbá hangsúlyozta, hogy az emlékezésen túl érdemes megfigyelni és aszerint cselekedni, hogy egy-egy szellemóriásunk mit vallott, vállalt és hirdetett.
