Godard alkotói zsenialitása azonban nem az ismételten megújuló formanyelvben van, hanem abban, ahova az egy életen át tartó kísérletezéssel eljutott.
Az idősödő alkotó ugyanis nemcsak a maoista ifjúságát tagadta meg, de közvetlen politikai állásfoglalást sem szívesen tett, sőt úgy tartotta, hogy a filmnek nem is lehet ilyen szerepe. A film ugyanis – ismerte föl a francia zseni – nem az értelemre hat. Hiába magyarázza meg, milyen a világ, hiába mesél el a múltról, a jelenről vagy a jövőről egy derűlátó vagy éppen tragikus történetet, nem ezzel ragadja meg nézőit. A mozi – akár hagyományos, hollywoodi jellegű történetmesélés, akár új hullámos európai film – az érzékeinken keresztül szivárog be elménkbe.
És elménken keresztül hat a világra. S így erősebben avatkozik be az életünkbe, mint a legsötétebb diktatúra. Meghatározza ugyanis – Godard szerint –, hogy mit minek látunk. Meghatározza, mit tekinthetünk dokumentumnak, vagyis igaznak, s mit mesének, amatőrnek, deviánsnak, azaz tévesnek. Meghatározza, mit tarthatunk normálisnak és mit abnormálisnak, mit látunk hétköznapinak és mit rendkívülinek, s mindezeken keresztül meghatározza, milyennek látjuk a világot. A film – mondja Godard – képekben beszél hozzánk, és az általa adott képi világ a leghatékonyabb hatalomtechnikai eszköz. S most nekünk ezzel a tudással kell kezdenünk valamit.
