Kossuth nagy beszéde és felirati javaslata az országgyűlési teendők tárgyában

Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én született a Zemplén vármegyei Monokon. Születésének 220. évfordulóján élete egyik legfontosabb beszédének részletét idézi fel írásában a Magyarságkutató Intézet.

A beszéd 1848. március 3-án hangzott el Pozsonyban az utolsó rendi országgyűlésen, és egybehangzó vélemény szerint egyenesen vezetett el a rendi rendszer lebontásához, a polgári állam felépítéséhez és a nemzeti önrendelkezés megszerzéséhez.

Magyarországnak egyszerre kellett küzdenie a soknemzetiségű birodalom nemzetektől és valóságtól elszakadt bécsi központjának abszolutista, nemzetek feletti törekvéseivel, ezek hazai képviselőivel és a bürokratizmussal szemben a nemzet boldogulásáért, megújulásáért és jövőjéért. A harcot a magyar történelem talán legnagyszerűbb politikusi generációja vezette, de közülük is kiemelkedett Kossuth Lajos. Bátorságukat, erőfeszítésüket siker koronázta, törekvéseik az áprilisi törvényekben szinte maradéktalanul megvalósultak. A magyar szabadságot idegen hatalom szuronyai fojtották ugyan vérbe, de a polgári szabadság és a nemzeti önrendelkezés végérvényesen a magyar nemzet legfontosabb, kitörölhetetlen része lett.

Kossuth legkorábbi ismert fényképe (1847), dagerrotípia. Forrás: Wikipédia

Pozsony, 1848 március 3 – Kossuth nagy beszéde és felirati javaslata „az országgyűlési teendők tárgyában”

„És azért én a bajok kutfejének, taglalatára, s a mentő szerek kijelelésére intézem előadásomat.

Tekintetes Rendek! Már midőn ez országgyűlés elején a válaszfeliratot inditványozám, kötelességemnek éreztem hazánk állapotának taglalatába bocsátkozni, ugy saját belügyeink, mint azon viszonyok tekintetében, mellyek a pragamatica sanctio következtében köztünk és az Austriai Császári birodalom közt fenforognak.

Kimondottam meggyőződésemet, miként hazánk alkotmányos jövendője iránt mindaddig tökéletesen nyugodtak nem lehetünk, valameddig felséges királyunkat minden egyéb uralkodási viszonyaiba is alkotmányos országlási formák nem környezendik. Kimondottam meggyőződésemet, miszerint én a nemzet által várt reformok tekintetében sem érezhetem hazánkat arra nézve biztosnak, hogy irányuk alkotmányos s eredményök a nemzeti szabadságnak kedvező leend, valameddig a velünk egy fejedelmet uraló birodalom kormányrendszere az alkotmányossággal egyenesen ellentétbe áll, valameddig azon status tanács, melly a monarchia közös ügyeit intézi, s hazánk belügyeire is törvénytelenül bár, de tul nyomó behatást gyakorol, mind elemeiben, mind szerkezetében, mind irányában alkotmány ellenes természetü; kimondottam meggyőződésem, hogy a köztünk és a Császári birodalom szövetséges népei közt fenforgó érdek találkozást önállásunk, szabadságunk s jólétünk kára nélkül csak a közös alkotmányosság érzelemrokonitó alapján lehet kiegyenliteni. Egy fájdalmas pillanatot veték a bécsi bureaucraticus kormányrendszer eredetére s fejlődésére, emlitemém, miként emelte föl zsibbasztó hatalmának épületét, szövetséges szomszédink elnyomott szabadsága romjain, és elszámlálva e szerencsétlen kormány mechanismus vész terhes következményeit, és be tekintve az élet könyvébe, hol az események fatum szerü logicája a jövendőnek revellatioját hirdeti, az uralkodó ház iránti igaz hü ragaszkodásom meleg érzetében jóslatot mondék: hogy az leszen a Habsburg ház második alapitója, ki a birodalom kormány rendszerét alkotmányos irányba reformálandja, s felséges háza trónusát hü népeinek szabadságára fektetendi le rendithetlenül.

E szavak óta hires, bölcsességgel támogatott trónusok dőltek öszve, s népek nyerték vissza szabadságaikat, miknek illy közel jövőjét három hónap előtt alig álmodták. – Mi pedig három hónapon át görditjük fáradatlanul Sysiphus kövét és az én lelkemre epesztő aggodalommal borul a mozdulhatlanság fájdalma, vérző szivvel látom, miként izzad annyi nemes erő, annyi hü tehetség egy háladatlan munkában, melly a taposó malom kinjaihoz hasonlit. – Igen is Tekintetes Rendek, mirajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül, a bécsi rendszer csont kamarájából egy sorvasztó szél fuj reánk, melly idegeinket megmereviti s lelkünk röptére zsibbasztólag hat.

De ha ekkorig csak azért aggódtam efelett, mivel hogy a bécsi rendszer befolyása miatt kifejlődésünket, hazánk kipótolhatlan kárával minden mértéken tul feltartóztatva látni fájdalom, s mert látom, hogy haladásunk alkotmányos iránya biztositva nincs, és mert látom, hogy azon divergentia, melly a birodalmi kormány rendszer absolutisticus természete s a magyar nemzet alkotmányos iránya között 3 század óta fen áll, kiegyenlitve mainapiglan sincs, kiegyenlitve egyik vagy másik irány feladása nélkül nem is lehet: most már Tekintetes Rendek nem csak e miatt aggódom, hanem aggódom a felett, hogy a bureaucraticus mozdulatlanság ama politicája melly a bécsi status tanácsban megcsontosodott, a birodalmat dissolutioba sodorhatja, szeretett dynastiánk jövendőjét compromitálhatja, hazánkat pedig, mellynek önmagában önmagával annyi teendője, mellynek saját boldogsága végett minden erejére, minden fillérjére nélkülözhetlen szüksége van, sorvasztó áldozatokba, végetlen bajokba bonyolithatja.

Én a dolgokat eképpen látom, s mivel ekként látom, halaszthatlan kötelességemnek tartom a Tekintetes Rendeket tisztelettel felkérni, hogy figyelmöket ezen állapotra s az emiatt hazánkat fenyegető bajok megelőzésére kiterjeszteni méltóztassanak.

Nekünk Tekintetes Rendek, kiket a nemzet azzal bizott meg, hogy jelene felett őrködjünk, s jövendőjét biztositsuk, nekünk nem szabad szembehunyva várni, mig hazánkat a bajok özöne elboritja; megelőzni a bajt, ez hivatásunk, s én akként vagyok meggyőződve, hogy ha ezt elmulasztanók, Isten, világ s önlelkiesmeretünk előtt felelősökké válnánk, mindazon szerencsétlenségért, mely az elmulasztásból következendik. Ha egyszer a bécsi politica fonáksága miatt a békés kiegyenlitésnek, a fatum megkérlelésének ideje lejárt, s a koczka visszavehetlenül elvettetett, ha ennek megelőzésére e nemzet képviselőinek szabadon emelt loyalis szavát mérlegben vetni elmulasztottuk, ha odáig engedtük a bonyodalmakat vitetni, hogy csak megtagadás, vagy áldozatok között lehessen választanunk, melyeknek végét csak Isten láthatja be, akkor a bánat késői leszen, s a tétlenül elfecsérelt perczet a Mindenható sem adhatja vissza. – Én legalább e késő bánatnak ha mint hazafi következéseiben osztozni kéntelen lészek is mint követ felelőségében osztozni nem akarok.

Méltóztassanak a Tekintetes Rendek a franczia háboruk idejére vissza emlékezni; mi közünk volt nekünk magyaroknak a franczia nemzet belügyeivel? országgyűlésünk együtt volt 1790-ben, de figyelmét az internationalis politicára ki nem terjeszté, s mi volt a következés? az hogy a nélkülünk, de rovásunkra elkövetett hibának átka 25 nehéz év temérdek áldozatjával sulyosodott szegény hazánkra; a nemzet vére patakokba omlott, értéke, vagyona örvénybe hányatott, s e temérdek áldozat között menekvő futásba látták apánk a Királyi házat, látták hazánk földén a távol nyugotnak diadalmas fegyvereit,, e várost magát, törvényhozásunk szokott székhelyét a győző hatalmában, a monarchiát bomlásnak indulva, a büszke triumphator kegyelmének fonalán függeni; és látták a siralmas financialis zavarokat, mellyek a birodalommali szoros kapcsolatainknál fogva két status banquerotte irtózatos csapásával nehezedtek szegény ártatlan hazánkra. És e temérdek szerencsétlenségben még csak azon vigasztalás is meg volt tőlünk tagadva, hogy mondhatnók, miként a fenyegető vész elháritására tettünk, a mit lehetett, midőn még ideje volt. Isten ne adja, hogy az országgyűlésre is illy ítéletet mondjon a historia. Isten ne adja, hogy lelkünkre nehezedjék a bánatos gondolat, miként láttuk közeledni hazánk felé és nem léptünk fel férfias határozottsággal azt elháritani, minden esetre pedig emlékezetünket a kötelesség mulasztás vádjától megmenteni. Én hát arra szóllitom fel a Tekintetes Rendeket, emeljük fel politicánkat a körülmények szinvonalára, meritsünk erőt a dynastia iránti hüség érzetéből, meritsünk erőt a rajtunk fekvő felelősség s polgári kötelességünk érzetéből, nagy körülményekhez illő nagyszerü határozottságra.

Ezen körülményeket, miként a monarchián belül és a külföldön vannak, rajzolni nem akarom, mert közönségesen tudvák; de kimondom erős meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának, s az ebből eredhető minden balkövetkezéseknek valódi kutfeje a bécsi kormány rendszerben fekszik és aggodalommal mondom ki meggyőződésemet, hogy ezen fonák politicához, a népek érdekeivel s az okszerű szabadság jogos igényeivel merőben ellenkezőhez ragaszkodni annyit tenne, mint a dynastia jövendőjét compromittálni.

Természet elleni politicai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszu út fekszik, de vannak politicai rendszerek, mellyek az által, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek s végre elkövetkezik a percz, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszu életök megérett arra, hogy meghaljanak. Halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem.

Tudom én, hogy elvénhedett rendszernek, mint elvénhedett embernek nehéz megválni egy hosszu élet eszméjétől, tudom hogy fáj, darabról darabra öszedőlni látni, mit egy hosszu élet épitgetett, de midőn az alap hibás, a dülés fatuma kikerülhetlen és mielőttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bizta – halandó ember gyarlóságai tekintetbe nem jöhetnek. A nép örök s öröknek kivánjuk e nép hazáját, s öröknek ama dynastia fényét, mellyet uralkodónknak ismerünk. A mult kor emberei egy két nap után sírba szállanak, de Habsburg ház nagy reményü ivadékára, Ferencz József főherczegre, ki első föllépésekor e nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes tronus öröksége vár, mellyet számára a népek azon ragaszkodásával, melly erejét a szabadságból meriti, ősi fényében megőrizni, a bécsi politica szerencsétlen mechanismusával bajosan lehet.”

A szerző Nagy-Luttenberger István, a Magyarságkutató Intézet tudományos főmunkatársa

Borítókép: a Kossuth Lajosról Albert Sands Southworth és Josiah Johnson Hawes bostoni műtermében készült portré (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)