A szerzőre koncentrál, aztán a művekre, kontextusba helyezi, árnyalja és helyreigazítja a róla kialakult képet, mégpedig úgy, hogy a korabeli szocialista elvárásoknak is megadja – ugyan szőrmentén –, amit muszáj megadni, de érezhető, hogy ezek a passzusok tényleg csak a cenzúra kedvéért kerültek bele a szövegbe. Amúgy sokkal nagyobb léptékű, ívű és igényű elemzések ezek annak obligát bizonygatásánál, mennyire megfelelt a kommunista irodalmi elvárások elveinek a farkaslaki szerző, így aztán ezek a nyilvánvaló kényszerűségből tett kompromisszumok sem hatnak zavaróan.
Izsák József – maga is székely – a belülről látás és megmutatás képességével elemzi Tamási Áront és műveit, az írói pályakezdésre, majd annak szakaszaira koncentrál, ezt követően a novellista, a regény- és a drámaíró szerzőt vizsgálja meg a művein keresztül, az Ábel-trilógiának és a Ragyog egy csillagnak egy-egy nagyobb külön fejezetet is szentelve.
Erénye a könyvnek, hogy sehol nem száraz, unalmas és tudományoskodó, hanem már-már maga is ihletett irodalmi szöveg.
Farkaslaka közelebb esett az irodalom-alatti mélyrétegekhez, mint a vonaton-autón-repülőn száguldó modern kor teremtette civilizációs vívmányokhoz és a világtörténelmi gondokhoz. Talán évszázadok óta érett lakóinak a szomorú bölcsessége, szikrázó humora, élénk képzelőereje méhében az író, aki átugorta a világtól elzárt falu bérceit és tetőit, s elvitte édes-szomorú szavú üzenetüket minden égtáj fel
– írja például a bevezetőben, viszont mikor irodalomtörténeti elhelyezés válik szükségessé, akkor rendkívül pontos, érvényes és okos: „Objektíve – nagy írók esetében már többször előfordult – többet és egyetemesebb jelentőségűt mondott, mint amennyit szubjektíve szándékozott.” Vagy pedig: „Ciprián és Vikárius, a doktor vitái és érvei a naiv bölcselet vagy inkább bölcselkedés színvonalán folynak három felvonáson át.”
Mint a második idézetből is látható, a szerző egyáltalán nem elfogult Tamásival, és ha hibát vél felfedezni, nem kíméletes. Mégsem válik soha bántóvá vagy lekezelővé. Nézzük meg, amint szinte egyetlen bekezdésben sikerül összefoglalnia mindazt, ami Tamási műveivel kapcsolatban esetleg mások számára is zavaró lehet:
Vállalkozásának vitathatatlan érdemei mellett látnunk kell buktatóit is: bölcseleti elképzelései és társadalmi törekvései közötti eltéréseket, alkatának profetikus túláradását, amelynek pátoszában az érzelmek nem töltik ki mindig a szavak fedezetét, a nagy érzelmi és gondolati vívódások a megfoghatatlan űrben vesznek el, s így a nyelvi kifejezés, az állandó magastenor bármennyi érzékletes költői szépséget is kínál, itt-ott modorrá válik.
Ugyanakkor feltűnő könnyedséggel azonosítja és szálazza szét Tamási bűvös nyelvezetének és világának összetevőit: „A Szűzmáriás királyfi nyelve se nem tájnyelv, se nem népnyelv, hanem ezek költői stilizálása, mégpedig az expresszionizmus jegyében. Tamási az avantgardisták merészségével bízta magát a képzelet korlátlan hatalmára, engedett szabad utat a lélek »mélyrétegeiben« élő titkos sugallatoknak, a látomásoknak és jelenségeknek”.
