Ki tudja, milyen az a jobbágykék?

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont két évtizede más-más tájegységeken szervezett fotótáborainak célja a még létező, múltidéző építmények, tárgyak, mesterségek, tájak megörökítése. Ilyen „sétafotók” kerültek a Kolta Galéria falára. A Jobbágykék című tárlat Kovács László At­tila sepsiszentgyörgyi fotográfus felvételeiből válogat.

Fotó: BACHPEKARYMATEQ

Sajátos árnyalatú kék házak, házfalak minden egyes képen. Meglehet – gondoltam –, a fotográfus kék korszakát éli éppen. Nem gondoltam túlságosan mellé, tudniillik Kovács László Attila bevallotta: tizenkét-tizenhárom esztendeje éli már kék korszakát. 

Fotós útjaim során észrevettem, hogy napról napra tűnnek el a jobbágyházak, így tudatosan kezdtem megörökíteni őket 

– magyarázta a fotóriporter.
Az anyaországban meglehetősen keveset tudunk a jobbágyházakról, mint Kovács László Attila felvilágosított, nálunk oláh kék vagy román kék néven emlegetik az árnyalatot. – Hát, nem esett jól, sértőnek találtam. Nekem ilyet ne mondjanak! Nincsen etnikumi táj, vagy építészet, a székelység soraiban is voltak jobbágyok. Igaz, mi hamarabb kivásároltuk magunkat a románoknál – mondta a fotós, akitől megtudtam: 

igen kevés hivatalos írásos dokumentum maradt fenn a jobbágykék házakkal kapcsolatban, 

ezért saját magyarázattal szolgált. Eszerint: az 1700-as évek derekán, hogy a jobbágyok portáit meg lehessen különböztetni a többiekétől, az úgynevezett jobbágykék színnel festették be mindegyik házat. – Az én megfigyelésem szerint a románság sötétebb árnyalatot használt, az ilyen épületek fellelhetők a román vidéken.
Az ő felvételei Székelyföldön, Kovásznában, Hargitán, Háromszéken készültek.
 

Feltételezésem szerint, amikor kijött a guberniumi (kormányzósági – a szerk.) rendelet, hogy kékre fessék a jobbágyak házaikat, akkor ott higié­niai szempont is közrejátszhatott.

Meglepő, ám rejtélyes magyarázatát a fotográfus stílusán keresztül érthetjük meg. Felvételei láttán egyértelművé válik, hogy kedvence műfaja a portrézás. – Én olyan típusú vagyok, aki nemcsak lefotózom kívülről a házat, aztán megyek tovább, hanem szeretek beszélgetni az emberekkel. Így amikor megkérdeztem: miért festik kékre a falakat, elég érdekes válaszokat kaptam. Azt mondták, honnan tudnák, már a nagyapjuk is kékre festette. Erre egyikük felesége átszólt a konyhából: hát, nem tudod, azért, hogy a legyek ne szálljanak rá – idézett fel egy esetet.
Babonás hagyományt sejthetnénk a mondat mögött, ám a festék összetétele: mész és rézgálic. Ez utóbbi adja a sajátos kék színt. – Hobbiból elkezdtem kertészkedni, s olvastam, hogy a biokertészet egyik legfőbb eleme a mai napig a rézgálic. Rovarölő, gombaölő hatású – világosított fel Kovács László Attila, aki szerint ebből következik, hogy valóban irthatja a legyeket, illetve a mésszel kevert vegyszer fertőtlenítette az egykori jobbágyházakat.

De térjünk át lenyűgöző fotóira, amelyeknek, a ragyogó kék szín mellett, meghatározó eleme a fény! Olyasmi hangulatokat rögzített felvételein a fotográfus, mintha Koltai Lajos egész világot lenyűgöző filmkockáit néznénk. 

Nem használok lámpát vagy vakut, próbálok az ég adta fénnyel dolgozni 

– szögezte le. – Ez a fotós dolga. Járom a falvakat reggeltől estig, majd visszamegyek abban az órában, amikor tudom, hogy jók lesznek a fények.
Jártában-keltében werkképeket készít, mint mondta – avagy sétafotókat. S nem kizárólag profi felszereléssel, okostelefonnal is. – Előszeretettel fotózok telefonnal. Igaz, én filmes gépen nőttem fel, de a mai telefonok mellett elbújhatnak a régi digitális kamerák – magyarázta. – Kezdetben idegenkedtem a digitális technikától, később felfogtam, hogy az egy csoda.
Kovács László Attila édesapja szintén fotóriporter volt, tőle sajátította el a mesterség csínját-bínját. Bevallotta: amikor áttért a filmes gépről a digitális technikára, egyszerre elmaradtak a jó fotók, kimaradtak a jó pillanatok, mert nem kellett a nyersanyaggal foglalkoznia. – Beleszaladtam a kockanélküliségbe, a végtelen kockába, csináltam vagy száz képet egy témáról, de nem csináltam egyetlen jót sem, mint azelőtt, amikor vártam a megfelelő pillanatot. Amikor körbejártam, figyeltem. 

Én exponálni szeretek. Van, hogy egy hetet végigfotózok, aztán nem foglalkozom a képekkel, amíg nem kérdik tőlem: no, Lacika, van jó képed? Biztos kell legyen, mondom. Szeretek kicsit ülni rajtuk, és később átnézni őket. Ismétlem, a fotózás pillanatát szeretem. Megélni a pillanatot, amit lehet akár telefonnal is.

A kiválogatott képekből készült kiállítással aztán visszatér a szereplőkhöz. – Ott nem sznob arccal nézik a képeket, mint egy tárlaton. A reak­cióik, amikor meglátják önmagukat, legalább akkora örömet okoznak, mint maga a fényképezés – vallja Kovács László Attila, akinek szándéka, hogy felhívja figyelmüket a saját értékeikre, amik számukra már megszokottak, hétköznapiak.

Borítókép: Kovács László Attila képei társaságában (Fotó: Bach Máté)