– A kortárs popkultúra évek, de inkább évtizedek óta azt hirdeti: légy önmagad! Nonkonform című kötetében mintha ön is azt sugallná, hogy az embernek meg kell találnia azokat az értékeket, gondolatokat, viselkedésformákat, amelyekkel azonosulni tud, akkor is, ha ez kilóg a konformitás keretei közül. Mi a különbség a két önazonosság-program között?
– Az egyik program hamis, a másik autentikus.
Az előszóban azt írom: a sokszínűség zászlaja alatt monokultúra épül. Azok a magatartásformák, amelyek valamilyen nyomás eredményeként jelennek meg a közösségeinkben, egyfajta globális homogenitás irányába hatnak.
Ahogyan a biológiai sokféleség visszaszorulása sem kívánatos, úgy a kulturális sokféleség csökkenése sem az.
– Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban?
– Ha egy Z generációs pályakezdő bekerül egy nemzetközi nagyvállalathoz, hamar azon kaphatja magát, hogy nem elég kiválóan teljesítenie, bizonyos központilag meghatározott politikai üzenetekkel is azonosulnia kell – olyan kérdésekben, amelyeknek semmi közük a vállalat tevékenységéhez.
Ugyanez a csoportnyomás nemcsak a multiknál, hanem a tudományos életben és többek között az Európai Unió kiterjedt intézményrendszerében is érvényesül.
Ha ezeket a területeket összeadjuk, könnyen belátható, hogy egy komoly karrierben gondolkodó tehetséges fiatalnak alig marad olyan terület, ahol nem kell magára erőltetnie a globalizmus divatos ideológiáit. Aki a nemzetközi társasági életben ma érvényesülni szeretne, annak feltétlenül el kell fogadnia bizonyos dogmákat, legyen szó a vallás és tudomány kibékíthetetlenségéről, a csupa hangos kisebbségre épülő társadalomképről vagy éppen a nemzetközi szervezetek nemzetekkel szembeni felsőbbrendűségéről.
Ennek a könyvnek az a célja, hogy azokban a fontos kérdésekben, amelyek életmódunkról és kulturális választásainkról szólnak, a csoportnyomással szemben is bátorítsa a fiatalokat saját, egyéni világképük felvállalására.
– Miért érdeke ez a fajta nyomásgyakorlás a vállalatoknak? Minden cégvezető tudja, hogy a sokféleség termékenyítően hat a szellemi műhelyekre. A modern vállalatok nagy részében pedig fontos szerepet játszik az innováció. Nem zárja ki egymást e két törekvés?
– Valóban kizárja, ám az ideológiai lobbi eredetileg nem a gazdasági szereplőktől, hanem az egyetemek világából, az 1968 után teret nyerő frankofón és angolszász filozófusoktól ered, akiknek a szélsőséges nézeteit később aktivistacsoportok, közéleti médiumok és NGO-k fordították le a politikai követelések szintjére. Valójában ezek a szereplők ejtették foglyul előbb a szórakoztatóipart, később szinte a teljes multivilágot. Olyan befolyásos pozíciókra tettek szert, amelyekkel előbb a saját képükre tudták formálni a nyugati nyilvánosságot, majd ezzel kényszerhelyzetbe hozták a politikai és gazdasági döntéshozókat.
– Minden szellemi mozgalom így indul. Többnyire csak az élcsapat aktivizmusának köszönhetően találja meg azt a politikai és gazdasági közeget, amely a saját ideológiájaként felismerheti. Nem gondolja, hogy itt ilyesmi történik? Nem lehet, hogy ez a mozgalom a multinacionális cégek érdekeit, ideológiáját fejezi ki?
– Szerintem a nagy márkák csapdába kerültek, mert elhitték, hogy mindenféle kockázat és következmény nélkül tudják a saját marketingkommunikációs céljaikra használni a politikai ideológiákat. Ma már sok cég a saját bőrén érezheti, hogy ez mennyire nincs így.
Vessünk egy pillantást a Netflix közelmúltjának történetére! A műsorszolgáltató kezdetben önként jelentkezett a woke-kultusz bajnoka címre. Szinte a teljes tartalomgyártást alárendelték ennek a kulturális agendának, amiért az lett a „jutalmuk”, hogy a szélsőbaloldal cégen belüli vezéralakjai zsarolni kezdték a menedzsmentet, hogy a maradék néhány konzervatív komikus műsorát is töröljék a kínálatból. Ezeket az előadókat azonban százmilliók nézik és szeretik, így a Netflix végül két szék között a pad alá esett. Az új feliratkozók száma drámai ütemben csökkenni kezdett, saját szélsőséges alkalmazottaik pedig a velük szimpatizáló médiához rohantak lejáratni a munkaadójukat. Ezek a cégek egyszerűen túl gyávák ahhoz, hogy megálljt parancsoljanak az ideológiai gyarmatosításnak. Nem teszik fel maguknak azt az alapvető kérdést: vajon mi az igazi feladatunk? Nem az, hogy a legjobb üdítőt, a legjobb sportcipőt, a legjobb történeteket gyártsuk? Biztos az a dolgunk, hogy kulturális háborúba vigyük a márkánkat?
– És akkor miért nem lépnek ki ezekből az ügyekből azonnal? Most bukott meg a DC Comics biszexuális Superman-szériája, mégsem hallani, hogy a cég vissza akarna térni a klasszikus értékvilághoz.
– Gyanítom, hogy ezeknek a vállalatoknak ma már sokkal nehezebb kilépni a kultúrharcból, mint azt korábban gondolták.
A nyilvánosság egyik részét maguk ellen hangolták, a másik részét pedig azon az áron állították maguk mellé, hogy az új rajongóik elvárják tőlük, hogy mostantól a legszélsőségesebb irányokba is kövessék a woke-agendát.
– Ön pedig sorra vette azokat a területeket, amelyeken a homogenizáció megjelenik, és megkereste azt az alternatívát, ami valamiképpen ellentmond a mainstream törekvéseknek. Ír a vallásról, a klímaváltozásról, a digitalizációról, a kommunikációs hálózatokról, az emberi kapcsolatokról, társadalmi összefüggésekről… Pontosabban, ismertet több mint száz könyvet, amelyek ilyen kérdésekkel foglalkoznak. Mi a célja ennek a kötetnek? Úgy tűnik, mintha egyfajta kontra lenne. Támpontok egy nonkonform jövőhöz?
– Muníció az asztali beszélgetésekhez, s egy kis biztatás azoknak, akik keresik az alternatív narratívákat.
Itthon és külföldön is azt tapasztalom, hogy a szellemi értelemben szabad, az ideológiai divatokra kevésbé fogékony emberek egyre nagyobb tömegei kezdenek besokallni attól, hogy minden üdítőital-reklámban beléjük próbálják verni, hogy miről mit gondoljanak. Szerintem a következő években az inga visszaleng, aminek látványos jele a Top Gun: Maverick című film bődületes sikere.
Az elmúlt évtizedben ez az első olyan amerikai szuperprodukció, amelybe semmiféle woke-üzenet nem került, a késői nyolcvanas évek hangulatának felelevenítésével egyszerűen csak szórakoztatni akart. Hogy, hogy nem, az emberek megőrültek érte.
– Több mint száz kötetet ajánl, köztük olyanokat is, amelyek még a kultúrtörténetben jártas olvasóknak is meglepetést jelentenek. Hogyan gyűjtötte össze ezt a rendkívül széles könyvtárat?
– Minden héten elolvasok egy könyvet, Magyarországtól az Egyesült Államokig követem a kevésbé ismert, kisebb kiadók friss megjelenéseit, és ha idegen városban járok, mindig ellátogatok a legjobb helyi antikváriumokba. Így kerültek egyetlen kötetbe a legkülönbözőbb szerzők az 1840-es évektől egészen 2022-es címekig.
A régi könyvek két okból fontosak: egyrészt már kiállták az idő próbáját, másrészt segítenek történelmi kontextusba helyezni napjaink fejleményeit. A Nonkonform azonban szigorúan szubjektív válogatás, a személyes válaszom a homogenizációs nyomásra.
