– Kollarik Tamás a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) az egyetemi tanári cím átadásakor laudációjában kiemelte, hogy „Csupó Gábor nem született az uralkodó pártelit világába és a közelébe sem, nem született gazdag, budai elit vagy belvárosi értelmiségi családba sem”. Hol nőtt fel, és mikor fedezte fel, hogy a rajzolásban leli az örömét?
– 1952. szeptember 29-én születtem Budapesten, a szüleim mégis falun neveltek fel. Hat éves voltam, amikor felköltöztünk a fővárosba, a hetedik kerületi Hernád 3 Zenei Általános Iskolába írattak be, ahol a rajzórákat kicsivel jobban szerettem, mint a zenét. Pedig a zene a mai napig ugyanannyira a kedvenc időtöltéseim között szerepel, nem tudnék zene nélkül élni.
A szüleim arra lettek figyelmesek, hogy állandóan rajzolgatok, vicces dolgokat firkálgatok, főként a Ludas Matyiból inspirálódva jeleneteket illusztrálok, és én is észrevettem magamon, hogy erős a művészi vénám.
– Tud felidézni bármilyen élményt ezzel a felismeréssel kapcsolatban?
– Kilenc- vagy tízéves lehettem, amikor egyszer elmentünk moziba, s egyszerűen elvarázsolt a 101 kiskutya című Walt Disney-rajzfilm. Mágikus hatású alkotás a 101 kiskutya, s akkor határoztam el, hogy rajzfilmkészítő szeretnék lenni.
Mint egy megszállott, éjjel-nappal kutattam, mi a titka annak, hogy megmozdulnak a rajzok. Tudni kell azonban azt is, hogy akkoriban Magyarországon – se szakgimnáziumban, se egyetemen – nem tanítottak animációt, így az egyetlen járható út, az egyetlen lehetőség a szakma alapjainak elsajátítására a Pannónia Filmstúdió volt. Ott pedig kezdő fázisrajzolóként a nagy mesterek keze alatt fejlődhettek a fiatal animátorok.
– Aztán ön is bekerült a Pannónia falai közé.
– 1971 végén kiírtak egy felvételit, s én is beadtam a jelentkezésemet öt barátommal együtt, akikkel ugyanabba a rajziskolába jártam, s mindannyian szenvedélyesen szerettük a rajzfilmeket. Közel háromszáz pályázó közül pont ötünket választottak ki. Elsőként kezdő pozícióba kerültem, s mint fázisrajzoló kezdtem el dolgozni híres animátorok, filmrendezők mellett, ami igencsak inspiráló volt.
– Ez a szakmai életpálya hamar megtorpant azzal, hogy behívták katonának.
– Igen, ez megtörte a pannóniás karrieremet, mert édesapám úgy gondolta, akkor leszek ember, hogyha katona is voltam. Az csak később derült ki, hogy ő intézte el protekcióval, hogy elvigyenek katonának. 1972-től egészen 1974-ig a bajai harckocsizóknál szolgáltam. Ezt követően, amikor leszereltem, szinte elölről kellett kezdenem a stúdióban. Filmhordozóként dolgoztam, fázisrajzolóként pedig csak részmunkaidőbe – nem teljes állásba, mint azelőtt – tudtak visszavenni. A barátaim, akikkel egykoron bekerültem a Pannóniába, pedig már magasabb státuszba kerültek, hiszen hozzám képest csaknem kétéves előnyük volt.
Ekkor határoztam el, hogy nem szeretném újra végigjárni ezt a ranglétrát, és nem láttam lehetőséget arra, hogy megvalósítsam a terveimet, ugyanis saját animációs stúdiót szerettem volna, ahol a saját ötleteimet gyárthatjuk le. Itt született meg bennem az a vágy, hogy előbb-utóbb szeretném elhagyni az országot, nyugatra menni, mert hallottam, hogy ott nagy lehetőségek vannak.
– Végül megtervezték a disszidálást…
– A Kollarik Tamás és Takó Sándor által jegyzett könyvben igen részletesen olvasható a disszidálás háttere.
A szüleinkkel sem mertük megosztani a tervünket, mert lehet, hogy nem engedték volna meg, vagy lebeszéltek volna róla. Másrészt, ha tudomást szereznek a tervünkről és itthon maradnak, az akkori rendszerben bűnösök lettek volna, ha nem jelentetették volna azonnal az információt a hatóságnak. Család ide, család oda. Így édesanyám és édesapám, sőt még az öcsém sem tudta, mit tervezek, csak azok, akikkel összebeszéltünk. Mándoki László és Szűcs László zenészek, illetve Varga Tamara és Fellner István, pannóniás kollégáim, akikkel végül elindultunk az ismeretlen nyugatra.
– Milyen volt az első időszak a vágyott szabadabb világban?
– Vakmerően és részben meggondolatlanul vágtunk neki a nyugatnak. Szinte semmi pénzünk nem volt, s ami volt is, talán csak egy-két napi zsömlére, kenyérre és vajra volt elegendő.
S bár egy hátizsáknyi holmival indultunk el a nagyvilágba, mindvégig bíztunk magunkban és a lehetőségben. Kalandos út vezetett a szabadságba.
A dánok azt hitték például, hogy kábítószert csempészünk, így visszaküldtek a németekhez, hogy ott nyújtsuk be menedékjogi kérelmünket. A németeknél bekerültünk egy menekülttáborba, ahol hat hónapot vártunk a papírokra, de a svédek már ezen időszak alatt küldtek nekünk kisebb munkákat. A papírjaink még nem voltak készen, de keresetünk már volt.
– Svédország után a szórakoztatóipar fellegvárába, az Amerikai Egyesült Államokba került.
– Nagy szerencsénk volt, hogy Svédországban máris munka várt minket. Felkerültünk Stockholmba, ahol másfél-két évig dolgoztunk egy hosszú filmen, s összetalálkoztam egy amerikai hölggyel, Arnele Klaskyval, aki átcsábított Los Angelesbe. Szerettem Svédországot, de tudtam, hogy Hollywood a filmgyártás központja. Szinte azonnal dolgozni kezdtem a Hanna-Barbera Stúdióban. A tévés szezon lejártával pedig Arneléval elhatároztuk, hogy elkezdünk egy nagyon kicsi animációs stúdiót, ez lett a Klasky-Csupo.
Sosem a pénz és a hírnév motivált, hanem éjjel-nappal a műfajért éltem, még álmomban is azt számolgattam, hogy hányat kell lépnie egy karakternek, s amikor ugrik, az hány kockából áll. Mindig azon gondolkodtam, miként lehetne minél egyedibb stílusban alkotni, nem utánozva senkit. Ezt a víziót valósítottam meg a saját stúdióval is.
A hollywoodi sémák közül pedig hamar kitűnt az európai dizájn stílusjegye.
– A szakma sokat változott, nem csak itthon, külföldön is. Mit tanácsol, üzen azoknak a művészeknek, akik az animációs filmkészítők szeretnének lenni?
– Hála Istennek, az elmúlt évtizedekben sok minden változott, itthon is lehetnek a filmesek sikeresek, és nem elérhetetlen álom még az Oscar-díj sem.
A MOME-n például a tervezésre, a színgrafikára nagy hangsúlyt helyeznek, s rengeteg díjnyertes film születik az egyetem berkein belül. Idehaza is lehetőség van minőségi művészfilmeket és reklámfilmeket, vagy akár sorozatot készíteni, ez utóbbinál pedig a legfontosabb a dramaturgia, a forgatókönyv minősége.
Némileg sablonosnak tűnhet, de nagyon kell szeretni azt, amit csinálunk, elhivatottság nélkül ugyanis nem megy. Lényeges, hogy nem szabad feladni soha az álmainkat. Keresni kell mindig az újat, mert az utánzásnak nagy sikere sosem lesz, az emberek figyelmét csak az újjal lehet felkelteni.
Manapság a technikai fejlődéssel, a számítógépes animáció segítségével olyan tehetségek is érvényesülhetnek, akik esetleg nem rendelkeznek nagy kézügyességgel, de a technikai háttér mellett jó ötleteik vannak. Senkinek nem ajánlom, hogy azonnal pakoljon és nyugatra menjen, ám nekem abban az időben nem volt más választásom.
