Legendás filmzenék színpadon

November 5-én indul, s december 18-án érkezik hazánkba az Ennio Morricone előtt tisztelgő koncertturné. Az Oscar-, Grammy- és Golden Globe-díjas zeneszerző családja szervezte show-n fellépnek a mester zenészbarátai, egykori munkatársai. Ennio Morricone 2019-ben találta ki a koncertprodukciót, amelyen legismertebb filmzenéit kívánta életre kelteni. A tavalyelőtt elhunyt művész helyére fia, Andrea Morricone állt a karmesteri dobogóra. Vele idéztük meg édesapja emlékét, s beszélgettünk a páratlan produkcióról.

– Amikor húsz évvel ezelőtt interjút készítettem édesapjával, szegedi hangversenye előtt, megbizonyosodtam arról, hogy kompozíciói zenés színpadon is lenyűgözően szólnak. Tudatosan írta filmek nélkül is hatásosra műveit?
– Úgy gondolom, édesapám muzsikája, mind a kísérőzenék, mind az általa abszolút zeneként definiált kompozíciók egyaránt képesek életre kelteni a képeket. A titok muzsikájának logikájában rejlik, ami nem más, mint témák sorozata, amelyek növelik a képek erejét és értékét.

– A Maestro világhírű rendezőkkel dolgozott együtt: Sergio Leonéval, Bernardo Bertoluccival, Pier Paolo Pasolinivel, Giuseppe Tornatorével, Georges Lautnerrel, Roland Jofféval, Brian dePalmával. Ők más-más stílusú műveket forgattak, ennek ellenére minden film zenéje morriconés lett. Mi volt a titka?
– Az, hogy nagyon erős, ugyanakkor rendkívül változatos a stílusa. Bár nagyon sok különböző rendezővel dolgozott, mindig sikerült megőriznie személyiségét, és így formálni muzsikáját, kéréseiknek megfelelően. Világ életében azon dolgozott, hogy megtalálja a megfelelő zenei nyelvet a filmekhez, miközben megtartotta személyes és egyedi költői stílusát. Ez vezetett oda, hogy fél évszázadon át sikeres volt a mozi világában.

– Ön együtt dolgozott vele a Cinema Paradisóban. Mi volt a munkamódszere? Egy-egy motívumot komponált a forgatókönyv olvasásakor, netán a kész filmet látva írta meg a muzsikát?

– A Cinema Paradiso egészen kivételes történet, mivel ez az egyetlen film, amelyben együtt dolgoztunk. Apám megkért, írjak egy témát az egyik jelenethez. A jelenetet Giuseppe Tornatore, a rendező választotta ki, a motívum pedig a filmzene vezérmotívuma lett. Apám egészen rendkívüli hangszerelést írt hozzá. Példaértékű muzsika lett, amit igazi élmény vezényelni. Nagyon személyes emlék számomra az a dallam. Apám gyakran ismételgette, mennyire tetszik neki. Sőt, előfordult, hogy felhívott, és azt mondta a telefonba: „Képzeld, Andrea, az a dallam gyakran eszembe jut. Egyszerűen nem megy ki a fejemből. Egészen fantasztikus.” Képzelheti, milyen hihetetlen volt ez számomra, figyelembe véve az általa komponált remekműveket.

– Ezek szerint ön szintén kedvet kapott a filmzeneszerzéshez?
– Igen, mindenképpen szeretnék még filmzenét írni. Készen állok rá. Nincs preferált műfajom, de jó lenne, ha olyan mozi lenne, ami nagy teret enged a muzsikának. Mint ahogy apám mondta mindig: a zene leheletét hallani kell egy filmben, ellenkező esetben, dallamának szépségétől függetlenül, elveszíti jelentőségét.

– Édesapja milyen mértékben befolyásolta az ön zenei tanulmányait?
– Óriási hatása volt és van mind a mai napig a zenei fejlődésemre, alkotómunkámra. Nagyon fontos örökséget hagyott rám, amelyre állandóan építek. Úgy gondolom, apám nagyszerűsége abban is megmutatkozott, hogy képes volt bizonyos ötleteket és álláspontokat teoretizálni. Külön szeretném kiemelni kapcsolatát a „Nuova Consonanzá”-val, ezzel a nagyon fontos zenei mozgalommal. Ez Olaszországban az 1960-as és 1970-es években, a Maestro Goffredo Petrassi iskola, illetve a még korábbi, Schönberg, Berg és Webern által alapított második bécsi iskola hatására, a strukturális kompozíciót (nem a dallam, hanem a struktúra a meghatározó eleme – a szerk.) és a tizenkét hangú, dodekafon (tizenkettő egyenrangú félhang – a szerk.) hangrendet használta. Apám érdeme, hogy átvette ezt az atonális koncepciót, amit később aztán felhasznált a tonális zenében. Egy olyan téma, mint például a „Malena”, a sorozatkompozíció jellemzőivel rendelkezik, mivel a skála szinte mind a tizenkét hangját használja.

– Szabadon választhatott-e hivatást, vagy családi nyomásra édesapja mesterségét kellett kitanulnia?

– Teljesen szabadon választhattam. Gyerekkoromban döntöttem el, hogy zenész leszek. Egyszerűen lenyűgöztek a muzsikák, amiket hallgattam, és azt mondtam magamban: felnőttként ilyen gyönyörű zenéket akarok komponálni. Nagy és elképesztő kihívás volt. Ma elmondhatom, sikerült. Akkor tudok komponálni, amikor akarok. Ha úgy döntök, hogy komponálok, megteszem. Minden bizonnyal az volt a sorsom, hogy zenész legyek. Nem lehettem semmi más.

– Mennyi nehézséget okoz ezen a pályán a Morricone név?
– Nem okoz különösebb nehézséget. Annak azonban mindenképpen érzem a felelősséget, hogy ilyen rendkívüli apám volt. Ami nehéz, az a magas szintű muzsikálás. Mindennek az alapja, hogy jó dallamot írjon az ember. Az pedig napokba telik. De zenében kifejezni magam nem más, mint kiváltság. Mert úgy gondolom, a muzsika iránti elkötelezettség valódi kiváltság, igazi örömforrás. Ugyanakkor elmélyült elemző, reflexív munkát igényel, amelynek magában kell foglalnia a zenei kultúra számos aspektusát, a világ minden tájáról és minden korból.

– Mi alapján állították össze a koncertturné programját?
– Az ötlet három évvel ezelőtt jutott édesapám eszébe. Olyan koncertet, sőt show-t akart szervezni, amely ötvözi a zenét és a képeket. Egy nap felhívott, és azt mondta: „Andrea, szeretném, ha elkezdenéd vezényelni a zenéimet, és előkészítenél egy új formátumot”. Elmeséltük az ötletet Floris Dou Wes producernek, aki lelkesedett az elképzelésért. Aztán nekiálltunk kidolgozni a műsort. Édesapám felelt a darabok kiválasztásáért, Floris a szervezésért és a stábért. Giovanni bátyám jelentős szerepet játszott abban, hogy megszerezzük a filmtörténeti jelentőségű alkotások részleteinek engedélyét.

– Kizárólag filmzenékből áll a műsor?

– Igen, úgy döntöttünk, hogy csak filmzenék szerepelnek a koncertprogramban. Apám legismertebb dalai. Ugyanakkor a gyönyörű zenéket megtámogatjuk a filmek csodálatos képeivel, egy nagyon nagy képernyőn. Olyan filmjelenetekkel, amelyeket édesapám rajongói szerte a világon olyan jól ismernek és olyan nagyon szeretnek.

– Karmesterként változtat az eredeti megszólaláson, vagy hűségesen tolmácsolja a műveket?
– Ragaszkodom az eredetihez. Soha nem dirigálnék olyasmit, ami nincs összhangban a partitúrával. Fontos dolog a tempó, a ritmus. E téren, például Beethoven műveiben a karmesterek általában szabadon mozoghatnak. Apám muzsikájával ezt nem teszem meg. Tiszteletben tartom, és amennyire csak tudom, úgy vezénylem, ahogy mindenki ismeri, szereti a műveket. Ez a legtöbb, amit tehetek. Szeretném hangsúlyozni: amikor édesapám zenéjét dirigálom, az olyan, mintha ő maga vezetne engem. Sokat tanultam és tanulok még mindig a muzsikájából, a gesztusaiból, abból, ahogyan ő vezényelte ezeket a zeneműveket. Egyszerre volt figyelmes, koncentrált, szigorú, néha pedig lágy. Mindig tudatában volt annak, hogy mi történt a zenéjével és körülötte, a színpadon. Mindez nem csupán nagyon tanulságos számomra szakmailag, de érzelmi téren egyszerűen elsöprő erejű.

Borítókép: apa és fia (Fotó: GEA)