– Próbálta felkelteni az érdeklődésemet, csináltam néhány képet, azonban rajzolni szerettem igazán – emlékezett gyerekkorára Balla András, majd bevallotta: nehezen tűrte az irányítást. Persze, hogy a szocializmusban, a szabadság jegyében Esztergomban fotográfus barátaival, Sipeki Gyulával és Tamási Péterrel megalakította az STB-csoportot.
Visszakanyarodva fotóssá válásra, édesapja az Ernst Múzeumban rendezett, ABALLA című, 1995-ös tárlata láttán meglehetősen büszke volt akkor már ötven esztendős fiára.
Csodálkozott a munkákon, mivel ő egészen másra gondolt
– idézte fel az alkotó, megjegyezve: nagyon jó képeket csinált, szakmájával összefüggésben botanikai fotókat.
Itt ér össze, aminek össze kell, tudniillik azt megelőzően, hogy fotográfus lett, Balla András kerttervezőként, kertépítészként dolgozott a Kertészeti (majd a Műszaki) Egyetem elvégzését követően. – Rengeteget tanultam édesapámtól, s nem kizárólag a fényképezésre gondolok, hanem olyan csodákra, hogy ugyanolyan kicsi magokból teljesen eltérő méretű, fajta növény növekedik. Ezt úgy magyarázta: más üzenet van bennük – mesélte.
Amit
az elvtársak félreértettek, s lombfűrésszel kettévágták a magokat, keresve bennük a titkos üzenetet.
– Noha nem volt párttag, kinevezték a Szarvasi Arborétum igazgatójává, annyira értette a szakmáját – mondta el édesapjáról a fotóművész, aki bevallotta: kerttervezőként egyáltalán nem fényképezett, sőt még a gyermekeiről sem készített családi felvételeket. – Rajzoltam. Például amikor Erdélyt jártuk, lerajzoltam az építészetileg érdekes dolgokat, közben persze lemaradtam a többiektől. Rájöttem, jobb lesz, ha inkább fotózom. Hát így kezdődött – idézte fel Balla András, hozzáfűzve: amíg rajzban örökítette meg, miféle őrültségeket építenek egyesek a kertjükben, kétkedve fogadták, mondván: ő találta ki, ám amint fotográfiát mutatott, menten hittek neki. – Ekkor rájöttem, akad a fotózásnak egy számomra fontos része, amivel ráadásul játszani is lehet – jegyezte meg az alkotó, aki előtt az szintén világossá lett, hogy
a fotográfiával elhitethető az is, ami nem igaz.
Itt rövid kitérőt tettünk beszélgetésünkben, hogy ez utóbbi mennyire igaz manapság. S Balla András bevallotta: digitális fényképezőgépet kizárólag „jegyzetelésre” használ. – Már kezdetekkor az öreg fotók tetszettek, a komponáltságuk – nem véletlenül festők kezdtek foglalkozni a fényképezéssel a hőskorban –, a kopottságuk, ahogy valamiféle titokzatosságot sugároztak. Elkezdtem hát ilyeneket előállítani – magyarázta a fotóművész.
Ezzel párhuzamosan készített naturális természetképeket, amelyek esetében – miként fogalmazott – nem kellett variálni, szemben például a portrékkal, amiket gazdagítottak a módosításai.
Művészetének másik jellemzője a sorozatokban gondolkodás.
Leghíresebb sorozata Borostyán Imre remetéről készült. A civilizációtól elszakadt pilisi remetelét egy évtizedét követte Balla András, mindaddig, amíg Borostyán Imrét, a szocializmus legvégén, szociális otthonba költöztették. – Az már nem ő volt – sommázta a fotográfus. – Ő a természetet és a szabadságot mutatta fel, ami engem mindig rendkívül érdekelt, miként erről az STB-csoport kapcsán már szót kerítettünk.
S ha már Esztergom, nem hagyhatjuk említés nélkül az általa alapított Esztergomi Fotóklubot, illetve az Esztergomi Fotográfiai Biennálét. Ez utóbbit 1976 óta a huszonkettedik alkalommal rendezték meg. A biennálé két esztendőnként biztosított, biztosít bemutatkozási lehetőséget az experimentális és a kreatív fotósoknak.
Lehet, hogy a biennáléval többet tettem a magyar fotó megújításáért, mint a fényképeimmel
– lamentált Balla András. – Persze a szívemhez a fényképezés közelebb áll, ráadásul a szervezés attól vette el az időmet.
Borítókép: Balla András Menedék című monumentális alkotásának egyik részlete előtt (Fotó: Mirkó István)
