időjárás 4°C Stefánia 2022. november 28.
logo
Könnytelen madonnák címmel jelent meg Lőrincz P. Gabriella új kötete

Van még kiút a zsákutcából

Szilágyi-Nagy Ildikó
2022.10.07. 07:10 2022.10.08. 21:45
Van még kiút a zsákutcából

Lőrincz P. Gabriella legutóbbi kötete, a Könnytelen madonnák novellákat és verseket váltakoztatva vonultat fel. A szerkesztők általában lebeszélik a szerzőt az ilyen vegyes műnemű kötetekről, hiszen kockázatosak. A vegyítés a szerzőben sem volt egyértelmű az első perctől. De akkor végül miért ezzel a különös és szokatlan megoldással állt elő, kérdeztük az írót.

– Csak amikor elkezdtem összerakni egy külön verses- és egy külön novelláskötetet, akkor láttam meg, hogy ezek a szövegek nagyon jól tudják építeni egymást – mosolygott a szerző. Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A két szövegtípus ugyanis gyökeresen különbözik. Nézzük hát, vajon milyen lélekállapot hívja elő a prózaíró kedvet, és milyen hangulat vagy esemény hatására születik vers? Lőrincz P. Gabriella lapunk kérdésére beavatott saját alkotói hozzáállásába: a vers alapja a hangulat, a prózáé az elszántság.
– Azt gondolom, máshonnét indul a vers és máshonnét a próza. A vers jó esetben egy kegyelmi állapot, kicsit sem hétköznapi. Valamilyen emelkedett szinten van, és oda is indul. A próza másféle anyag, másféle test, más alak. Története, szereplői vannak, beszélget, kiteljesedik, megoldja magát, kigurul. A vershez valóban hangulat kell, a prózához idő és elszántság. Nekem.
 

A Ribancok című kezdő novella rózsaszín történetnek látszik, utcalányból gazdag feleség lesz, és a végén a botcsinálta emberkereskedők is megkapják méltó (?) jutalmukat. Az ördög a részletekben lakik: a szereplők közül senki sem ott van az életben, ahol megérdemelné, kényszerpályán mozog. Kényelmetlen érzést kelt a szöveg, a végén mégis viszonylagos – nagyon viszonylagos – happy enddel zárul. Vajon a szerző hisz-e abban, hogy a dolgok mindig helyrerázódnak?


– Abban hiszek, hogy van egy vége, abban is, hogy minden viszonylagos. Meg abban is, hogy az életünk nagy részében ezen a bizonyos kényszerpályán vagyunk, és tőlünk függ, hogy merre indulunk belőle, hogy akarunk-e indulni, kijutni. A Ribancokban csak egyvalaki indult jó felé, ő ki is jutott, de induláskor kicsit sem látszott, hogy jó felé megy.
A versek hangulatukban kapcsolódnak a novellákhoz, a Ribancokat például a Kegyelem című vers követi, amely a megoldásra hiába váró, de reményteli lélekállapotot festi le: „Kifosztva állandó adventben / Hogy bicsaklik a szó, a gondolat / Kegyelmezz, Úristen, kegyelmezz / más szavunk nem marad.” A lírai alany mindenről lemondva, csupasz lélekkel mutatja meg magát, segítséget már csak fölülről vár. Bensőséges lélekállapot ez, amelyet egy hétköznapi beszélgetés során ritkán tár fel az ember.
– Szomorú, hogy e lélekállapot és e témák ritkán jutnak felszínre – reflektált a szerző, és hozzátette: – Én Istennel élek, nem tudok erről nem bizonyságot tenni. Azt gondoltam a szerkesztés során, hogy azok a nyomorúságok, amikre a reflektorfényt irányítottam, kérik a feloldozást, a kegyelmet. Nincs olyan út, amiből nincs kiút, a zsákutcából is van, csak vissza kell fordulni, ezt tanulom.
Máshol is felbukkan a bennünk lévő kettősség, és a kedvező kimenetelt a hit adhatja, például a Rész című versben: „Holtak vagyunk, magam is holt vagyok / Vagy vetett mag, ami a földben pihen.” De hasonló hangulatú a Kegyelem című vers is.
– Ezek a versek, amelyek általánosan olyan élethelyzetre vonatkoznak, amelyekben reményvesztettség és remény kettőssége kavarog, eredetileg alkalomra íródtak – avatott be a szerző. – A Rész és a Kegyelem Trianon-versek. Ezzel a történelmi döntéssel szemben nincs emberi megoldás, és én már halálosan untam a pátoszos megemlékezéseket, emiatt írtam ezt a kettőt.
 

Az elbeszélések a sebezhetőséget is felvillantják. A Só című elbeszélés főhőse például rossz anyagi helyzetbe kerül, de nem nyomorog eléggé látványosan ahhoz, hogy segítsenek rajta: „Álltam a konyha közepén, és semmi máson nem járt az eszem, csak hogy nem vagyok eléggé mocskos, tiszta az arcom, a kezem, a ruhám, túlságosan rend van a lakásban, túl sok mindenünk van.” Az embert tényleg elönti a keserűség, hogy időnként rá kell döbbenni, hogy ha törekszik, hogy segítsen magán, akkor hátrányba kerül azokhoz képest, akik látványosan sírnak. Mert az embereket a szélsőség érdekli, aki átlagosan normális, azt otthagyják az út szélén. Pedig Jézus az irgalmas szamaritánus példabeszédé­ben is egy olyan figurát mutat meg, akinek a rászorultsága a pillanatnyi élethelyzetéből fakadt. 

Ez a motívum önéletrajzi jellegű Lőrincz P. Gabriella novellájában:
– Láttam és tapasztaltam is ezeket a dolgokat, a novellában lévő mondást nagyanyám nekem mondta. Azt gondolom, hogy gyakran istentelen az ember, és aztán embertelen is. Vannak az elesettek és vannak, akik megoldást keresnek, csak rájuk kevesebb figyelem jut. Tudom, hogy nagyon sok olvasó magára ismert ebben a novellában.
A szerző sokat utazik középiskolákba rendhagyó irodalomórákat tartani.
– Vagyunk néhányan, akik járjuk a Kárpát-medencét, nekünk ilyen talentum jutott, és hálás vagyok érte. Ez olyan igazi befektetés, bár nem mindig látszik azonnal a megtérülés, néha majd csak sok év múltán. Ha megmutatjuk az irodalom varázslatát vagy azt, hogy milyen csodákra képes a magyar nyelv, akkor megtettük a magunk feladatát. Nem is szeretnék finomkodni: örülök, ha gondolkodni kezdenek. Ez nem mozgókép, nekik kell meglátni a szavakból a képet, megérteni az összefüggést, az ellentétet, és ha ráéreznek, a saját lelküknek adnak felüdülést.

Borítókép: Lőrincz P. Gabriella (Petőfi Népe/Gulyás Sándor)

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.