A szembenézés gyógyító ereje

Költő, műfordító, drámaíró, szerkesztő. Elkészült negyedik verseskötetével, amely Bekerített erdő címmel jelenik meg a Scolar Kiadónál. Költői tevékenysége mellett műfordítói munkássága is jelentős, nemrégiben pedig ő volt annak a magyar küldöttségnek az egyik tagja, amely hazánkat a Patras Világköltészeti Találkozón képviselte. A találkozó alkalmából évente megjelenik egy antológia is, amelyben az ötven résztvevő versei olvashatók eredeti nyelven és görögre fordítva. Izsó Zitát új könyvéről, műfordításairól és a világköltészeti találkozón szerzett benyomásokról kérdeztem.

– Tudom, hogy kedveli Görögországot. Meg tudná fogalmazni, miért?
– Görögország régóta az egyik kedvenc országom, igazság szerint el tudnám képzelni, hogy egyszer ott éljek. És nem csak a természeti szépsége miatt: nagyon tetszik az ott élők közvetlensége, hogy nem félnek megszólítani, ráadásul ilyenkor bátran, hosszan a szemembe néznek, mintha ismernének, és ettől otthon érzem magam. Néha azt hiszem, hogy mindez a tengerhez szokott tekinteten múlik: mintha úgy tudnának rád nézni, hogy közben felismerik, elismerik az emberben rejlő végtelen lehetőségeket, mélységeket, és ettől te is sokkal magabiztosabbnak, erősebbnek érzed magad. Mintha bátorítanának ezzel. Mindenesetre mindig megnyugtat, amikor Görögországban vagyok.

– Vannak közvetlen eredményei egy-egy efféle költőtalálkozónak?
– Hogyne! Mivel műfordítóként és szerkesztőként is dolgozom, szakmai­lag felbecsülhetetlen volt számomra, hogy a találkozónak köszönhetően ötven – különböző országokból érkező – remek költő verseit olvashattam el angolul, és rögtön a helyszínen beszélhettem is velük az esetleges fordításokról. Így már a fesztiválon választottam több olyan szerzőt is, akinek a verseit majd én szeretném fordítani, emellett terveim szerint több költőt összekötök majd magyar műfordítókkal, hogy a fesztiválon megismert legfigyelemreméltóbb versek elérhetők legyenek magyar nyelven is.

– A kétnyelvű antológia kapcsán most a másik oldalra került, az ön munkáit fordították görögre, egy olyan nyelvre, amit nem bír, tehát nincs is ellenőrzése a fordítás fölött. Nem jelent ez egyfajta kiszolgáltatottságot egy alkotó számára?
– Szerintem minden fordítással új mű születik, éppen ezért akkor sem nagyon szoktam beleszólni a ­verseim fordításaiba, ha beszélem az adott nyelvet. Ráadásul minden nyelvnek vannak olyan sajátosságai, amiket lehetetlen egy másik nyelvre átültetni. Nálam például rendszeresen rá szoktak kérdezni a fordítók a nemekre, ami a magyarból sokszor nem derül ki egyértelműen. És van, hogy rájuk bízom, milyen nemű legyen a versbeszélő, mert az az igazság, hogy ha absztraktabb a szöveg, akkor a vers írása közben nem is mindig gondolkodom rajta vagy döntöm el, hogy férfiról vagy nőről van-e szó.

– Nemrég készült el a Bekerített erdő című verseskötet, hamarosan nyomdába kerül. A Halleves című vers egy önvédelemből elkövetett gyilkosság krónikája, melyben a tények nincsenek kimondva, ezeket metaforák lánca teszi egyértelművé: „Csak álltam ott késsel a kezemben, és arra gondoltam, hogy a piacon is megmondták, ez a kés nem darabolásra való, ki fog csorbulni, ahogy próbálom elvágni a gyökereimet, és nem lesz mivel felaprítanom mindazt, amit a gyerekek miatt le kell nyelnem.” Ahogy elmondom ezt a pár sort, kiderül, a líra a képes beszéddel pontosabban, részletgazdagabban tudja közvetíteni az eseményeket, mint a szó szerinti megfogalmazás, mint az „átlátszó nyelv”. De vajon ­fontos-e mindent kimondani?
– Ezeknél a szövegeknél igyekeztem úgy kialakítani a versnyelvet, hogy elbeszélhetővé tegyem a traumát. Mert annál rosszabb nem történhet, mint hogy történik velünk valami, és megfagy, rögzül a pillanat, mert nincsenek hozzá szavaink, nem tudjuk elmondani. Olvastam, hogy akkor mondhatjuk, hogy sikerült túljutnunk a traumán, ha úgy tudjuk elmondani, olyan nyelvet találunk hozzá, hogy körülöttünk mindenki sír, de mi már nem. Azt hiszem, valami ilyesmi a célom. Ezt tekintem hitelességnek.

– Arra is van példa a kötetben, a Selyem című versben, hogy a versbeszélő „átlátszó” nyelven, tárgyilagosan meséli el az esete körülményeit, ám ez mintha csak elterelni akarná a figyelmet a tényről, hogy erőszak áldozata lett. Ez megint csak arra utal, az ember hajlamos a tényeket nem pontosan figyelembe venni, a személyeket és tetteiket normalizálni. Ha minden felzaklató dologgal szembenézünk, nem falja-e fel az életünket a szörnyűség?
– Ez kapcsolódik az előző felvetésemhez – szerintem nagyon fontos, hogy találjunk nyelvet a traumákhoz, hogy tudjunk érvényesen beszélni róla, hogy ne tagadjuk azt, hogy megtörtént. Szerintem ebben rejlik a szövegek és a szembenézés gyógyító ereje. És ez nem falja fel az életünket. Éppen ellenkezőleg: szabaddá tesz.

Borítókép: a hitelességről is beszél a költő (Fotó: Jirí Zykmund)