Az Örökmozgóval, a Főnix éjszakájával vagy az Utolsó cigarettával megállták a helyüket az Újvilágban.
Nem volt igazi vetélkedő, mert magyaroknak zenéltünk
– árulta el a zenekarvezető, s azt szintén, hogy a kisgyerektől a nyolcvanévesig mindenki megjelent, olyanok is, akik nem beszélnek magyarul.
Különös lehetett magyarul nem értőknek játszani a P. Mobil-klasszikusokat. Schuster Lóránt úgy érezte, mintha nagyon messzi vidéken koncerteztek volna, ahol az emberek nincsenek benne a vérkeringésben.
A közhelyeket tudják, tehát a Kétforintos dalt, a Menj továbbot, a Miskolcot, de amikor eljátszunk egy olyan számot, ami legalább ennyire jó, viszont nem ebből a kategóriából való, arról nem vagy csak kevesen tudnak. Tehát olyan, mintha vidéken játszanánk, de nagyon vidéken
– foglalta össze a zenekarvezető.
Nem csoda, ha elmaradt a bugyidobálás.
– Elmaradt. De mindent megtettek, amit lehetett, hogy a bulik jók legyenek, beleértve a Los Angeles-i főkonzult és a csapatát, tehát gyakorlatilag mindenki megmozdult az ügy érdekében. Volt egy hölgy, aki azt mondta: – Lórikám, negyvenegy évvel ezelőtt láttalak titeket először, még Budapesten, és most itt. Úgyhogy negyvenegy évente egyszer elmegyek P. Mobil-koncertre. Jöttek messzi államokból is. Beültek a kocsiba, és levezettek három-négyszáz mérföldet.
Amerika jó messze van, amit az Iron Maiden úgy küzd le, hogy felcuccolnak a saját repülőjükre, Steve Harris a kormány mögé ül, s irány a levegőég. A repülő a Mobil esetében sem hiányzott. Sőt nem is csak egy gép, mindjárt három. Az egyik Budapestről Londonba, a következő Londonból Chicagóba, míg az utolsó Chicagóból Las Vegasba repítette a zenekart. – Nem szívesen mondok olyat, hogy soha többet, de biztos, hogy többet nem megyek Amerikába. Hacsak nem kormánygépen, de azzal nagyon szívesen – vallotta be Schuster Lóránt, aki az okot szintén elárulta.
– Minden alkalommal szétszedték az embert, főleg engem, mert a műtött térdem állandóan besípolt.
Vajon a hangszerekkel is hasonlóan bánt a reptéri személyzet, akár a zenekarvezetővel? Azok megúszták, tudniillik itthon maradtak.
– A kinti hangszerkölcsönzők gyakorlatilag mindent adnak, csak a listát kellett elküldenünk – világosított fel Schuster Lóránt.
Persze akadt ennek hátulütője, amennyiben a muzsikusok a fellépés napján találkoztak első ízben a hangszerekkel.
– Azzal kezdődött, hogy Sárvári Vili vékonyabb húrokat használ. Le kellett húrozni az összes gitárt, föltenni, amit mi megvettünk ott kint, a vékonyabbakat, aztán behangolni a gitárokat
– avatott be az első bulit megelőző kellemetlenségekbe a showman.
Az autókereskedés udvarán tartott koncert a sivatag szélén rögtönzött színpadon komoly sikert aratott. Ezután irány Los Angeles, keresztül a Mojave-sivatagon. – Egy tizennégy személyes busszal – mondta el Schuster Lóránt, aki végre valami jóról adhatott számot, méghozzá a Cafe 50’s nevű vendéglátóegységről.
Ez egy ötvenes évekből ott maradt étkezde, ahol minden olyan, a felszolgálók ruhája, fejkötője, mint a rock and roll születésekor. Ami a lényeg, hogy az ételek is. Akkoriban még fogyasztható kajákat készítettek, tehát megehettem egy jó kis májat.
Ám nem pusztán egy jó kis májért utaztak annyit. Már várták a bandát a Los Angeles-i magyar klubban, a Magtárban, ahol a zenészek, a rajongók mellett a bérhangszerekkel szintúgy megismerkedhettek.
– Ez a cég egy hálózatot működtet, ezért mind a két városban van irodájuk, s mert ugyanazt a listát adtuk le, Los Angelesben már nem volt gond – mesélte Schuster Lóránt, majd beszámolt egy ijesztő kalandról, ami szerinte jellemzi a jelen Amerikáját.
