Monet, Manet, Pissarro, Degas, Renoir, Sisley – ma a legnagyobb hatású impresszionista művészek között tartjuk számon őket. Ám bármilyen hihetetlennek hangzik, volt, hogy évtizedeken át senkinek sem kellettek a műveik. Aztán fordulat történt, felnőtt egy új műgyűjtő nemzedék, amely – túlzás nélkül leírhatjuk – valósággal megszállottjává vált az impresszionista alkotásoknak.
Egy volt közülük Wilhelm Hansen, a jómódú dán üzletember, aki tekintélyes gyűjteményt vásárolt élete során. Kezdetben kizárólag a XIX. századi dán művészetre összpontosított.
Később, részben Théodore Duret segítségével, a francia művészek alkotásait is gyűjteni kezdte, kihasználva az első világháború idején a francia művészeti piac kedvező helyzetét. Hansen gyűjteményében olyan művészek neveivel találkozhatunk, mint Corot, Courbet, Daumier, Gauguin, Cézanne, Degas, Manet, Monet, Pissarro, Renoir, valamint Sisley.
A Delacroix-tól Gauguinig – A dán gyűjtő című filmben többször elhangzik, hogy a gyűjteményt Hansen következetesen, saját művészi ízlése szerint állította össze. Az volt a célja, hogy egy-egy általa kedvelt impresszionista festőművésztől több művet beszerezzen.
Például Gauguintól tizenkét festményt vásárolt, ám idővel négytől meg kellett válnia, így végül nyolc alkotás maradt a gyűjteményében, amelyet gyönyörű nyári rezidenciáján, Ordrupgaardban alakított ki. David Bickerstaff és stábja elviszi a nézőket erre a lenyűgöző helyszínre, amely jelenleg múzeumként működik, és két modern épülettel bővült. Itt minden – a bútorok, a mennyezeti díszítések, a függönykarnisok, a kárpitok – a legmagasabb minőségben készültek.
Megpillantva a Koppenhága külvárosában álló impozáns kúriát, azonnal egy kisebb édenkertben találjuk magunkat (Claude Monet giverny-i kertjéhez hasonló hangulatú helyet képzeljenek el). Hansen és felesége, Henny pontosan megterveztek mindent, köztük a virágágyásokat, amelyekből minden nap friss virág került az asztalra.
Kétségtelen, hogy a különleges Ordrupgaard-gyűjtemény a legcsodálatosabb impresszionista festményeket sorakoztatja fel. Delacroix romantikus, Corot és Courbet realista műveitől vezet az út Monet, Pissarro, Cézanne és Sisley impresszionista tájképeiig, sőt Degas, Manet, Morisot és Gonzalès impresszionista arcképeit is itt láthatjuk.
Hansen a gyűjteményt 1918-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt, de hamarosan be kellett zárnia, mert a két világháború között a Landmandsbanken 1923-as csődje arra kényszerítette, hogy eladja a festmények jelentős részét. A sors fintora, hogy miután megvált az alkotásoktól, ismét új darabokat vásárolt. Az impresszionista remekművek megszállottja maradt továbbra is, bár a műkereskedelmi piacon tapasztalható jelentős drágulás miatt sokkal magasabb áron jutott hozzájuk.
A filmben szakemberek mesélnek Hansen műgyűjtői tevékenységéről, valamint a festményekről. Az érdekes háttérinformációk mellett az operatőri munkát érdemes kiemelni, hiszen egészen közelről vehetjük szemügyre a londoni Royal Academy kapcsolódó kiállításán szereplő alkotásokat. De járunk Párizsban, többek között a Szajna partján, amely Sisleyt is megihlette.
A közeli felvételeknek köszönhetően megfigyelhetjük Pissarro ecsetkezelését, vastagon felvitt festékrétegeit, de arra is fény derül, hogy Monet miért ragadta magával a köd, a homály megfestése például a Waterloo-híd című festményén.
A dokumentumfilm végén pedig megszólal egy kortárs művész, aki megfogalmazza a művészet lényegét. Emellett arról is beszél, hogy az impresszionisták remekművei olyanok, mintha nem százötven évvel ezelőtt, hanem ma fejezték volna be őket. És mennyire igaza van.
Borítókép: a kiállítás (Fotó: Pannonia Entertainment)
