időjárás 5°C Vilma 2022. december 5.
logo

Mit keres Buddha a padláson?

Nagy Koppány Zsolt
2022.11.21. 09:00 2022.11.22. 21:56
Mit keres Buddha a padláson?

Megrázó, felkavaró, ugyanakkor prózapoétikai és prózatechnikai szempontból minden ízében tökéletes könyvet írt az 1962-ben született japán származású író, Julie Otsuka Buddha a padláson címmel. A történet egy hajónyi, „postán rendelt” japán nőről szól, akik a 20. század első felében érkeznek az Egyesült Államokba, hogy ott találkozzanak a férjükkel, akiket addig csak fényképen láttak (amely fényképekről gyorsan kiderül, hogy a valósághoz nem sok közük van). „Otsuka megmutatja, hogyan érkeznek meg a japán nők az új életükbe, az első éjszakát, a szülést és gyereknevelést, az idegenséget és a Pearl Harbor utáni időszakot is”, fogalmaz a fülszöveg szerzője, amikor az árulónak hitt személyeket kitaszítja az amúgy is óvatos, gyanakvó és gyűlöletre könnyen kapható amerikai társadalom, és először csak a férfiak, majd egész családok tűnnek el nyomtalanul.

„A hajón legtöbbünk még szűz volt”, kezdődik a regény, és már az első bekezdés bemutatja azt a semmihez sem hasonlítható stílust és elbeszélői bravúrt, amit a szerző alkalmaz: „Hosszú, fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen. És kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok. Néhányan városról jöttünk, elegáns városi ruhákat hordtunk, de jóval többen jöttünk faluról, és mi a hajón is ugyanazokat a régi kimonókat hordtuk, mint már évek óta – nővéreink kifakult holmiját, amit már számtalanszor megfoltoztak és újrafestettek. Néhányan a hegyekből jöttünk, és eddig csak képeken láttuk a tengert, néhányan pedig halászok lányai voltunk, és az egész életünket a közelében töltöttük.”

A többes szám, első személyben mantraszerűen sorolt mondatok nemcsak elzsongítják és elkerülhetetlenül berántják az olvasót ebbe a sajátságos és a tragédia minden előjelétől sűrű világba, de a szerző hihetetlen mértékű empátiájának, mélységes és a korabeli történéseket illetően minden apró részletre kiterjedő tudásának is ékes bizonyságai, továbbá azt sugallják, hogy a leszármazottaknak, az utódoknak az egész közösségért kell emlékezniük: minden egyes tagjukért külön is, de értük – mindannyiukért – együtt is.

A sajátságos elbeszélőmód fájóan és dermesztően balladisztikussá és mélabússá teszi a könyv hangulatát és a történteket. A találkozás sok csalódása és kevés öröme, a nászéjszaka minden kínja, a becsapottság összes jegye (a házasságközvetítői szolgáltatást igénybe vevő, egy ideje már Amerikában élő japán férfiak szemérmesen hazudtak a jövendőbelijüknek arról, mi vár rájuk, és csak a megérkezés után derül ki, hogy csupán egy pluszfőnyi munkaerőre volt szükség, aki jó, ha ellátja asszonyi teendőit is; mint az egyik nő mondja: „Csak azért vettél feleségül, hogy legyen valami segítséged a farmon”), a rettenetes körülmények között való mindennapi, lélekölő és bármiféle kiútnak még a halvány reményével sem kecsegtető munka, a gyerekek megszülése és felnevelése, aztán pedig az amerikai többségi társadalom gyanakvása és agressziója, amelynek következtében a japán családok mind eltűnnek a városokból, senki sem tudja, hová, olyannyira, hogy a feloldó, katartikus, Eltűnés című utolsó fejezetet már amerikaiak mesélik el, ugyanúgy többes szám, első személyben.

Rendkívül aprólékos felsorolás (valamiért Oravecz Imre nagyszerű verseit idézi fel a Halászóember című kötetből, ahogy mindkét szerző szinte kétségbeesetten sorolja, írja le, nevezi meg és teszi ezáltal feledhetetlenné és el nem felejthetővé a hajdani történéseket) olvasható minden bekezdésben, a szerző a többes szám, első személy mellett egyenként is rávilágít személyekre, van, hogy megnevezi őket, van, hogy csak „egyikünk”-ként hivatkozik rájuk, és minden sorba, mondatba egy-egy sorsot, legtöbbször tragédiát kódol olyan mesteri sűrítéssel, amelyhez tényleg csak a balladák sűrítési jellemvonásai érnek fel: „Egyikünk elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett a férfibe, és a mai napig rá gondol éjjel-nappal. Egyikünk mindent bevallott a férjének, aki elverte seprűnyéllel, aztán lefeküdt zokogni. Egyikünk mindent bevallott a férjének, aki elvált tőle, és hazaküldte a szüleihez Japánba, ahol most napi tíz órát dolgozik egy selyemgombolyító üzemben, Naganóban. Egyikünk mindent bevallott a férjének, aki megbocsátott neki, aztán maga is megvallott pár bűnt. Van egy másik családom is, fenn, Colusában. Egyikünk senkinek nem mondott semmit, és szép lassan megőrült. Egyikünk levélben tanácsot kért az anyjától, aki mindig tudta, mi a teendő, de sose kapott választ. Ezen a hídon egyedül kell átkelnem. Egyikünk megtöltötte fehér esküvői kimonója ujjait kövekkel, és besétált az óceánba, mi pedig azóta is mindennap elmondunk érte egy imát.”

A szerző még ezekbe a rövid, felvillanó sorsokba is képes további történeteket kódolni, anélkül, hogy megmagyarázna bármit is; több szereplő újra és újra felbukkan, életük és történeteik töredékei, jellemük és jellemük változása folytatódnak és tovább történnek, akár egyazon bekezdésen, mondaton belül is

– íme egy részlet abból a fejezetből, amikor a kiutált japán családok útnak indulnak (és itt kapunk magyarázatot a címre is): „»Kérem szépen, valaki ébresszen fel,« motyogta Kacuó, mikor a férje San Diegó-i mosodájából útnak indult. Fumikó egy courtlandi panzióból ment, de előtte bocsánatot kért, ha esetleg bármikor problémát okozott volna. Vele ment a férje, aki előtte rászólt, hogy igyekezzen, és fogja be a száját. Miszujó méltóságteljesen ment, nem haragudott senkire. Csijokó, aki évekig ragaszkodott hozzá, hogy Charlotte-nak nevezzük, most ahhoz ragaszkodott, hogy nevezzük Csijokónak. »Most gondoltam meg magam utoljára.« Ijó bőröndjének mélyén hangosan csörgött egy vekker, és nem állt meg, hogy elhallgattassa. Kimikó a retikülje nélkül ment, és túl későn jutott csak eszébe, hogy a konyhaasztalon maradt. Harukónál egy aprócska, mosolygó bronzbuddha ment fel a padlás egyik sarkába, és a mai napig ott mosolyog.” (Szeretném még kiemelni a remek fordítást, és az igen találó borítót – Pintér József munkáját –, amelyik tökéletesen felidézi, hogy Japánban a törött tárgyakat aranyporral kevert ragasztóval illesztik újra össze, és így a törött, megviselt tárgyak – és életek – értéke még növekedik is: egyedivé és patinássá válik.)

Nagy könyv ez, katartikus, megrázó, lélekemelő és lélekkifacsaró könyv; az, hogy milyen díjakat nyert el (Langum-díj a legjobb amerikai történelmi regényért, Pen Faulkner-díj, Femina Étranger), annak bizonyítéka, hogy valami kis jóvátétel mégiscsak működik a világban, hiszen ez a könyv a hajdani, legtöbbször tragikus sorsú, Japánból Amerikába utazó nők szomorú életének gyönyörűségesen megírt, balladaszerű krónikája, amelynek elolvasása után az olvasót még sokáig gyötri valami termékeny nyugtalanság. Feltétlenül ajánlott olvasmány.

Julie Otsuka: Buddha a padláson. Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető Kiadó, Budapest, 2022.

Borítókép: Julie Otsuka (Forrás: Brooklyn Book Festival)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.