Szilágyi Fanni a rövidfilmjeiben egészen elképesztő módon képes ábrázolni egy-egy jelenettel egy teljes ember léthelyzetet, sőt egy teljes emberi sorsot. A Kamaszkor vége című kisfilm első jelenetében nem történik más, mint az, hogy egy család együtt ebédel. Az ebéd, a konyha, a szereplők, a fények ábrázolása annyira plasztikus, hogy szinte még a szagokat, illatokat is érezzük. A jelenetet egyrészt egészen megrázó realizmus jellemzi, másrészt viszont a fények, a színek kiemelik azt a valóság rögös talajából, és a néző előtt a mélyben rejlő igazságtartalom is feltárulkozik.
Annyira izgalmas és hiteles a jelenet, hogy szinte halljuk a kamaszlányok gondolatait, pontosan tudjuk, mit éreznek, melyik pillanatban mire gondolnak. A filmkészítés magasiskolája az ilyen film (esetünkben kisfilm), tulajdonképpen ezért járunk moziba, ezért tekintjük a hetedik művészeti ágnak a filmművészetet.
Az is kiderült Szilágyi Fanniról, hogy nem valamiféle szerencsés csillagállásról van szó, mert egy másik kisfilmjében, A csatárnő bal lába életveszélyes című alkotásának elején is sikerült megismételnie azt, hogy olyan erős atmoszférát teremtett, amelyben a színészi játék révén – ebben is már Stork Natasa a főszereplő – feltárulkozik mindaz, ami a tudat mélyén lakozik, és amit hajlamosak vagyunk úgy leírni, mint a lét mélyebb értelme. Arról már nem is beszélve, hogy a Kamaszkor vége remekül ábrázolja az ikertestvérpár kapcsolatát, A csatárnő bal lába életveszélyes pedig a férfi–nő kapcsolat intimitásának mélységét is képes megmutatni. Az ember mindezek alapján azt gondolná, hogy Szilágyi Fanni útja egyenesen a mágikus realista filmkészítés felé vezet. Ha képes a két kisfilmjéhez hasonló jelenetek sorából összerakni egy nagyjátékfilmre való történetet, akkor a filmművészet nagyasszonya válhatna belőle.
A Veszélyes lehet a fagyi viszont még nem az a film, amelyet teljes kreatív eszköztárát kihasználva a filmrendezőnő el tudna készíteni. A baj ugyanis az, hogy ami a kisfilmekben igazán izgalmas – a hétköznapi jelenetek mágikus realizmusa, az emberi létállapotok hiteles ábrázolása –, az első nagyjátékfilmjéből, a Veszélyes lehet a fagyiból hiányzik. Krzysztof Kieslowski nagyjátékfilmes életműve állhatna jó példaként a rendezőnő előtt, aki szintén az apró, igazából lényegtelen pillanatokra helyezi a hangsúlyt művészfilmjeiben, a történetmesélés viszont csak másodlagossá válik. Nem véletlen a lengyel filmrendező mester megidézése, a Veronika kettős élete című alkotása ugyanis hasonló létállapotot mutat be, mint a Veszélyes lehet a fagyi. Egy fontos jelenetben leírható a két film között a különbség: mindkét alkotásban megérint a főszereplő nő egy fát, csakhogy Kieslowskinál szinte érezzük a nő lelkének minden rezdülését ekkor, Szilágyi Fanninál viszont ez elmarad.
Pedig a rendezőnő a kisfilmjeivel már bizonyította, hogy képes arra, amire a lengyel filmrendező. Nem Stork Natasa játékával van a baj, ő egészen tisztességesen próbál lavírozni az ikertestvérpár két szerepe között.
Sőt azzal sincsen semmi baj, hogy a film bemutatja a mai középkorú nők lelki problémáinak tárházát, kiúttalan vergődését a nem túl jól körvonalazott társadalmi szerepvállalások színterén. A problémák, amelyeket felvet a film, mind megbeszélésre várnak, fontos kérdés, hogyan maradjon nő egy anya vagy egy hivatásának élő orvos, ahogy az is fontos kérdés, hogyan lehet jól működtetni egy párkapcsolatot. A rendezőnő viszont mintha nem bízna abban, hogy az apró, kidolgozott jelenetek sora és igazságtartalma összeadódik, majd egy nagyobb, komplexebb gondolati szintre emelkedik, ezért elkezdte filmjében didaktikusan kimondani az általa fontosnak tartott üzeneteket. Így viszont a Veszélyes lehet a fagyi művészieskedő, kommersz mozi lett. Ám még így is látható ebből a filmből, hogy Szilágyi Fanninak megvan a saját maga által kijelölt útja, csak el kellene kezdeni járni rajta.
Borítókép: Jelenet Szilágyi Fanni új filmjéből (Fotó: Mozinet)
