– Az Amire csak a fák emlékeznek cím azt sejteti, hogy létezik olyan világ, amelyből az ember kiesett. Ön szerint mi az, ami után ma elveszett édenként sóvárgunk?
– Gyakran akkor is elégedetlenek vagyunk, amikor észszerű okunk nincs rá. Nem tartom kizártnak, hogy olyasmi után sóvárgunk, amit meg sem élhettünk, éppen emberi mivoltunkból fakadóan. Nemcsak létezett, hanem létezik is egy olyan világ, amiből az ember kiesett: az állatok, a növények, a fák nyers, törvényszerű világa, amiben mindennek megvan a maga helye, ideje, minden kegyetlenségével együtt. Nem lehet véletlen, hogy manapság egyre gyakoribbá vált a tendencia, hogy urbánus közegből sokan költöznek vidékre. Vágyunk valamire, ami sosem volt egészen a miénk, mégis sokkal közelebb hoz az értékeinkhez.
– A kötet címadó ciklusában a versbeszélő rákérdez: „Ki van a bőröm alatt (?)” Nos, ki? Pontosabban, mit gondol, milyen lehetőségek adódnak a hétköznapokban arra, hogy az ember önismeretre tegyen szert?
– A felgyorsult világ, amiben élünk, már puszta létével is az önmagunkban való elmélyedést gátolja. Hajlamosak vagyunk mindent alárendelni a napi robotnak, mindennapi feladataink elvégzésének. A kiégés elhasznált szó, de talán nem véletlenül. Az első lépés ahhoz, hogy eljussunk az önismerethez, azt hiszem, a lassítás. Persze az önismeretre nincs recept. Van, akit egy séta hoz közelebb önmagához, van, akit meditáció vagy olvasmányok, de olyan is, akit az alkotás.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákjaként került be az irodalmi életbe. Idén részt vesz a Petőfi Kulturális Ügynökség KMI12 programjában, így ügynökségi képviselet is segíti az ismertté válásban. Milyen lehetőségeket kínál a program?
– Nemrég érkeztem Sepsiszentgyörgyre egy kéthetes írórezidensi tartózkodásra. Az itteni légkör mindenképp inspiratív. Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíjprogramjában egy novellafüzéren és egy verseskönyvön dolgozom. Készülő kötetemben az otthonkeresés témájával foglalkozom, a világ belakása és az ismeretlen kapcsolata érdekel. Kárpátaljaiként tanúja voltam családok szétszakadásának. Egyrészt régóta szokás, hogy az apa külföldön dolgozik, így generációk nőnek fel apa nélkül, másrészt most a háború választja el a családtagokat egymástól.
– Miként látja, ez a tapasztalat átalakítja a generációja értékvilágát?
– Meglepve figyelem, hogy újból kezd divattá válni a húszas évek elején való házasodás. Többnyire kárpátaljai fiataloknál látom ezt. Szerintem a széthullásról szerzett tapasztalatok felértékelik a tartós kapcsolatokat, a családot, ahogy minden felértékelődik, amit elveszítünk. Nekem még olyan gyerekkorom volt, ahol az egész nagycsalád együtt lehetett. Elképzelni sem tudom, milyen lehet átélni ennek hiányát gyerekként. A legkevesebb, hogy értékeljük azt, ami korábban természetes volt.
Borítókép: Kopriva Nikolett és elmaradhatatlan kalapja (Fotó: Vadócz Dávid)
