Sandrine Kiberlain mint a hófehér bőrű, bájosan szép – vagy néha kifejezetten csúnya, de akkor a legvonzóbb – érzéki végzet asszonya, a Csak ön után! című alkotással lopta be magát a nézők szívébe. Akkor, tizennyolc évvel ezelőtt, Daniel Auteuil és José Garcia fergeteges komédiázása mellett kellett bizonyítania, hogy jelenlétével képes meghatározni az egész filmet.
Kevés színésznőt láthatunk, akinek tekintetében benne van a női sors legmélyebb bugyra, de ugyanúgy képes nézésével egy életre boldoggá tenni egy férfit, ha úgy akarja.
Legendás a szájbiggyesztése is, egyetlen hollywoodi színésznő nem érhet a nyomában. Szerencsére Európa soha nem maradt le a filmtörténet során Amerika mögött, ha arról volt szó, hogy feledhetetlen női karaktert kellett a mozivászonra varázsolni. Ráadásul Kiberlain ahányszor csak megjelenik, mindig azt az érzetet kelti, hogy pontosan tudja, mi fog történni a következő pillanatban, de még talán azt is, hogy mi fog történni a következő két napban. Ebben a filmben sincsen ez másként, mintha csak rá írták volna a szomorú tekintetű özvegyasszony szerepét. Ráadásul Kiberlaint épp úgy fényképezi a film operatőre, Rémy Chevrin egyre varázslatosabbá, mint Hegyi Barnabás Törőcsik Marit a Körhintában.
A baj csak az, hogy a Valaki hall engem még csak egy kicsit sem ér föl a Csak ön után! című komédiához, Fábri Zoltán Körhintájáról már nem is beszélve. Mégis van benne valami, ami magával ragadja a nézőt. Mégpedig az, hogy úgy történnek a dolgok a filmben, ahogy azt egy Csehov-drámában megszoktuk. Víz alatti áramlásként van jelen minden, vagyis úgy tűnik, hogy a felszínen nem történik semmi, miközben a mélyben annyi energia mozog és mozdít ki a holtpontról megrekedt életeket, ami éppen elegendő ahhoz, hogy ne legyen unalmas egy alkotás. Sandrine Kiberlain a filmben nemcsak attól szenved, hogy remélhet-e még bármit is az élettől özvegyként, kiszolgáltatva egy gyerekkel az oldalán, hanem attól is, hogy férje halála után nem szólal meg a lánya. Kétségtelen, hogy egy apa elvesztése óriási törés egy családnak, és az is kétségtelen, hogy sokszor egy anya képtelen egyedül megoldani egy ilyen helyzetet. Igazából azt látjuk, mennyire elveszetté válik még egy bölcs és érzékeny nő is, ha nincsen mellette egy gondoskodó és kedves, megbízható és humoros férfi.
A francia vígjátékokra a kezdetektől jellemző, hogy úgy készítik a habkönnyű szórakoztató filmeket, hogy közben töviről hegyire elmesélnek egy nem is annyira vidám történetet, amelynek ráadásul általában még tanulsága is van. Most is ez történik. A cselekmény szerint a szegény özvegyasszonyt a sors egy nagyothalló férfival – akit Pascal Elbé, a film rendezője játszik – hozza össze.
Az alkotás érzékletesen mutatja be, min megy keresztül egy ember, miközben ráeszmél arra, hogy nem igazán hallja jól a dolgokat.
Világunkban, amikor mindennek és mindenkinek tökéletesnek kell lennie, az öregedés óriási trauma. Arról már nem is beszélve, hogyha például rosszul kezd hallani valaki, akkor már mennyire félembernek kell éreznie magát. Akkor már sajnálni kezdik a magukat tökéletesnek gondoló emberek, és egy kicsit el is távolodnak tőle. Akkor már inkább nem is akar tőle senki semmit, mert világunkban – a többség gondolkodása alapján – csak a tökéletesek lehetnek boldogok. Az alkotás rávilágít arra, hogy szerencsére ez nem így van. Sőt a kislány, aki nem hajlandó apja halála után beszélni, egészen jól érzi magát a kissé megsiketült férfival, akit szinte azonnal apjaként a szívébe zár.
A film tanulsága pedig az, hogy még egy bölcs és érzékeny nő is összeroppanhat saját és gyermeke problémáinak súlya alatt, ha nincsen mellette egy odaadó és gondoskodó férfi.
Az pedig már csak másodlagos kérdés, hogy az sem baj, ha nem hall mindent, sőt néha egészen jól is tud jönni egy férfinak némi siketség.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Cirko Film)
