A francia vígjátékokra a kezdetektől jellemző, hogy úgy készítik a habkönnyű szórakoztató filmeket, hogy közben töviről hegyire elmesélnek egy nem is annyira vidám történetet, amelynek ráadásul általában még tanulsága is van. Most is ez történik. A cselekmény szerint a szegény özvegyasszonyt a sors egy nagyothalló férfival – akit Pascal Elbé, a film rendezője játszik – hozza össze.
Az alkotás érzékletesen mutatja be, min megy keresztül egy ember, miközben ráeszmél arra, hogy nem igazán hallja jól a dolgokat.
Világunkban, amikor mindennek és mindenkinek tökéletesnek kell lennie, az öregedés óriási trauma. Arról már nem is beszélve, hogyha például rosszul kezd hallani valaki, akkor már mennyire félembernek kell éreznie magát. Akkor már sajnálni kezdik a magukat tökéletesnek gondoló emberek, és egy kicsit el is távolodnak tőle. Akkor már inkább nem is akar tőle senki semmit, mert világunkban – a többség gondolkodása alapján – csak a tökéletesek lehetnek boldogok. Az alkotás rávilágít arra, hogy szerencsére ez nem így van. Sőt a kislány, aki nem hajlandó apja halála után beszélni, egészen jól érzi magát a kissé megsiketült férfival, akit szinte azonnal apjaként a szívébe zár.
A film tanulsága pedig az, hogy még egy bölcs és érzékeny nő is összeroppanhat saját és gyermeke problémáinak súlya alatt, ha nincsen mellette egy odaadó és gondoskodó férfi.
Az pedig már csak másodlagos kérdés, hogy az sem baj, ha nem hall mindent, sőt néha egészen jól is tud jönni egy férfinak némi siketség.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Cirko Film)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!