A művész tavaly augusztusban hunyt el, ezért a kurátor, ha nem is a teljes életművet, de az alkotói út fontos állomásait igyekezett bemutatni a termekben. A Stációk cím azért hangsúlyos, mert Lovas Ilona 1984-es sorozatától kezdve munkáit évtizedeken keresztül illette e jelzővel. A stációval kapcsolatban akkortájt azt vallotta: olyan életszakaszba érkezett, amikor felismerte az utat, amit be kell majd járnia, és a művei az életútjának stációi.
A hetvenes évek közepén készült első alkotásai a frissen végzett művész textiltervezői énjét mutatják. Mint iparművész a bajai textilgyárban dolgozott tervezőként, azzal az igénnyel, hogy minőségi textiltermékek kerüljenek a vásárlókhoz. Azonban csalódnia kellett, tudniillik a kereskedők ízlése diktálta a megrendeléseket, nem hagyva teret a művészi elképzeléseknek.
Ezután bekapcsolódott a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely munkájába, ahol már képzőművészeti kompozíciókat alkotott. Ezek még őrzik textiles múltját, ugyanakkor anyagkísérleteiben eltávolodott attól. Ezt bizonyítják azon művei, ahol dróthálóra dolgozott papírmasszába búza- és fűmagot applikált. A magból növény sarjadt, a víztől elrozsdásodott drót pedig vérszerűen festette meg a papírt. Ezek voltak az első stációk, amik a kőszegi őrtoronyban kerültek közönség elé, héttáblás alkotás formájában.
A nyolcvanas évek végén újabb természetes anyagra bukkant, amit élete végéig használt: nem más ez, mint a marhabél. 1990-es második New York-i tartózkodásakor az Art In General Galleryt óriási, jurtaszerű körívvel vette körül, elrejtve a látogatók elől a belső titkot. A láthatatlant, amelynek ábrázolása kulcsfontosságú életművében.
Lélekmag elnevezésű gubói vagy mások szerint babái esetében drótvázra tekercselte a megtisztított belet, így szárítva pergamenné. Mindenkor saját kezűleg dolgozta fel a beleket: mosta, sózta, szárította. A tárlaton megnézhető interjúfilmben vall arról, milyen viszontagságokkal járt a folyamat. Este kiteregette száradni a beleket, amiket reggelre a környék kutyái mind elhordtak.
Miért pont a bél? Beleink szemmel nem láthatók, ám élettanilag nélkülözhetetlenek. A lényeg, hogy a tudomány szerint a bélrendszerben működik a második agy. Ezt nevezik bélidegrendszernek is, amely a szervek közti kommunikációt biztosítja. A Stáció 37-től üveglapra feszítette a kifehérített beleket, így alkotva faliképeket vagy térben elhelyezett többrétegű kompozíciókat.
A következő terem a 2000 utáni, a stációkat követő sorozatokba kínál bepillantást. A nyitómű esetében a firenzei Ospedale degli Innocenti árvaház és kórház gyermekfiguráit választotta alapmotívumul. Lefotózta azokat, kinagyította, majd rontott a képek minőségén. Melléjük ostyákat helyezett. Ettől fogva használta munkáiban a bél mellett az ostyát alapanyagként. A bél szerepe átalakult, és védelmező gyolcsként óvja a képeket. A hiány ábrázolására szintén az ostyához fordult, méghozzá az ostyák kivágása után maradt lyukacsos laphoz, bemutatva a szentség hiányát. Miként Lovas Ilona fogalmazott: művészete az istenkeresés egyik formája.Tíz évvel ezelőtt kezdett videómunkák készítésébe.
Anima nostra címet viselő mozgóképe párhuzamosan mutatja a kelta forgatási helyszínt és Velemet, ahová kelták telepedtek a Kr. e. IV. században. A művész lábát látjuk, amint a Szent Vid-hegy oldalában megsérült zarándoklata alatt.
A harmadik termet újabb ihlető motívumok, a kalaptompok uralják. Nagyapja híres újpesti kalapos volt, tőle kerültek hozzá a tompok. Ezeket mint megannyi emberfejet használta videóiban, performanszaiban. Utolsó művei egyesítik a beleket, az ostyát, a lábakat és a kezeket. E nullpont-installációk bibliai ihletettségűek, amennyiben végtelen számú földre hulló ostyát ábrázolnak vagy Jézus lábmosását idézik.
