– A zenéi versek gitárkísérettel, amelyek a countryra és a bluesra emlékeztetnek. Honnan származnak a zenei inspirációi?
– Alapvetően blueszenészként szocializálódtam, illetve úgy általában a folkzenék hatottak rám. Amikor dalokat írok, ezek gyökereihez nyúlok vissza, de van pszichedelikus rock és sanzon jellegű dal is az albumon.
– „Távoli válasz egy helyben feltett vagy fel sem tett, égető kérdésre” – írja az egyik kisprózában. Mi volna a kérdés?
– Számtalan ilyen kérdés van. Ez a szöveg azt próbálja körbejárni, hogy
innen, Közép-Európából mit jelent nekünk a blues.
Többek közt talán válasz olyan egyetemes, égető emberi kérdésekre, amiket mi fel sem teszünk. A mi válaszunk pedig az elhallgatott kérdésre a lakodalmas rock. De ezen a lemezen nem gondolati, hanem ösztöni munka folyt. A prózák reflexiók egy-egy dalra. Gondolkodás nélkül írtam az érzéseket, amik az adott dal kapcsán elfogtak.
– Ha már érzésekről beszél: egy másik versében úgy fogalmaz, hogy a szerelem Isten szoftvere, és pont az emberbe való. A hatalmi struktúrák működtette világban nehéz érvényre juttatni a szeretetet, pedig az voltaképpen szinte az egyetlen valós hatóerő. Hiszen hiába fojtjuk el, akkor is működik, még ha ellentétébe, gyűlöletbe fordulva is. Ön hol látja annak a lehetőségét manapság, hogy szeretetben éljünk?
– Sem szeretni, sem gyűlölni nem lehet parancsszóra. De ügyesen mindkettőre rá lehet venni az embereket. Utóbbira könnyebb sajnos. De az előbbi boldogabbá tesz, utóbbival meg csak önmagunkat mérgezzük. Igen,
szeretni kemény meló, de boldogsággal jár, míg gyűlölni nagyon könnyű, de boldogtalanná tesz.
Mi pedig hajlamosak vagyunk mindig, mindenben a könnyebb, rövidebb utat választani, pedig már megtanulhattuk volna, hogy az általában randa helyekre vezet. Író, muzsikáló emberként az én feladatom és lehetőségem, hogy feldobjam például ezt, most éppen ezen az albumon. Szórakoztatva, ami alatt nemcsak nevettetőt, hanem elszomorítót, elgondolkodtatót, megrázót is értek, mikor mi szalad ki. Olyan nincs, hogy egyszer s mindenkorra rendbe tesszük az emberi világot, ahogy azt ideológiák próbálták, próbálják. Ezt a melót nem lehet megúszni, ez mindennapos, örökös munka. Leginkább otthon érdemes először nekiállni.
– Az egyik kisprózában az áll: „Derűs, szőlőkkel benőtt, bodzaillatú dombok, erdőkkel borított hegyek, zümmögő rétek, tágas mezők, friss, csillogó tavak, folyók, apró templomok, […] halk szavú emberek közül érkezem.” Oda, ahol „mindenevő konzumhordává egyesülünk”. Mit gondol, milyen utak állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy visszaszerezzük valódi természetünket?
– Lehet, hogy ez a valódi természetünk: hazavágni a bolygónkat, ahogy az életünket is, leigázni a természetet és öntudatlanul is tönkretenni. Én pesszimista vagyok.
Nyolcmilliárd embert nem lehet megállítani, megpróbálni mégis kötelesség.
De az egyetlen jó szívvel járható út: új kulturális szintre lépni, az emberi társadalom szintjén.
