Ősi legendáink és modern létünk

A nemzeti ünnep alkalmából a Media­works kulturális divíziójának vezetője, Toót-Holló Tamás Herczeg Ferenc-díjat vehetett át. A magyar történelmi hagyományok feldolgozásáért járó elismerést ez alkalommal olyan szerző kapta, aki különleges utakra vezeti el olvasóit.

Fotó: Arpad Kurucz

– Honnan származik az ősi mitológia, az ősvallások iránti érdeklődése, elkötelezettsége?
– Arról van szó, hogy az eredeti érdeklődésem a tradicionalista filozófia felé vezetett – s a hermetikus tudást rejtő magyar tündérmesék és népdalok számomra elsősorban azért lettek érdekesek, mert mindmáig hitelesen tudnak közvetíteni egy ősmítoszi hagyományt. Ebben a tematikus környezetben szólítottak meg először is az ősi kultúrák, a keleti filozófiák, mint például a taoizmus, a zen buddhizmus vagy a sintoizmus. Ettől függetlenül ott élt bennem az egyik legkedvesebb gyermekkori olvasmányom, a Mondák könyve, s benne kedvenc naphéroszom, Szépmező Szárnya emléke is, de igazából nem ezen keresztül érkeztem meg az ősmítoszkutatásaimhoz, hanem keletről tértem vissza a Kárpát-medencébe, az ősi selyemúton közlekedő tudás emlékével együtt mozogva. Ekkor már a pusztai nomád civilizációk örökségét is a magaménak éreztem.

– Jó nagy kanyarnak tűnik.
– Ez egyfajta irodalmi, alkotói hazatalálás volt. Azóta a nyitatlanul nyíló aranykapuban állva és az égig érő fára emelt tekintettel vagyok otthon a világban, ahol az ősi magyar naphéroszok – Fehérlófia, Szépmező Szárnya, Virág Péter, Gyöngyharmat János vagy éppen Tündér Ilona és Tündérszép Erzsébet – gigászi próbatételeihez mérem a regényemben ábrázolt kalandokat, s a halhatatlan erejű aranyhajú gyermekek, a sárkányt lovagló garabonciások köszönnek be rendszeresen a tudat­áram-prózám gondolati tereibe.

– Filológiai értelemben is egységessé tehető a magyar tradíció?
– Igen, de ehhez az ősi történeteink között látható folytonossági hiányokat meg kell szüntetni. Ugyanúgy, ahogy Elias Lönnrot is megfelelő merészséggel nyúlt a Kalevala nyersanyagát alkotó töredékekhez.

– Jó lenne egy-két példán megérteni, hogyan működik ez az összegyűjtő, kiegészítő munka.
– Első királyregényemben, a Csobban a vízben Hunor és Magor ötéves magányáról írok. Tény, hogy az összes gesztánkban benne van az a történet, hogy a csodaszarvas űzésében megfáradt fiúk engedélyt kérnek apjuktól, Nimródtól, hogy megpihenjenek. Öt évre el is vonulnak. Aztán előkerülnek és megy tovább a történet. De mi ez az öt év magány? Semmilyen válasz nincs rá a gesztákban. Én pedig egy egész regényt szenteltem annak, hogy kitaláljam, mit csináltak, mit csinálhattak ez alatt a rejtve rejtező tétlenség alatt. De az összes királyregényem úgy épül fel, hogy egy mítoszi mag köré növi ki magát. A Csillan a hab című regényemben ott van Szent László király híres legendája, mikor a kerlési csatában megszabadítja a kun vitéz által elrabolt keresztény lányt. Itt is kitaláltam, hogy miféle történet lehet ez: egy merészen bonyodalmas szerelmi háromszöget láttam meg benne.

– Merész gondolat ahhoz képest, hogy tucatnyi Árpád-kori templomunk falán feltűnik a freskókon ez a történet.
– Kétségtelen, hogy az én királyregényeim anakronisztikus, a régi történeteket felforgató képződmények. Ugyanezt a teremtő felfordulást hozom létre a harmadik királyregényemben, a Mátyás királyról szóló Csordul a csepp szövegvilágában is. Itt a Szép Ilonka legendáját formáltam újjá a magam elgondolása szerint. Úgy élem meg ezt a munkát, hogy egyfelől a zsigeri szintű tudásra támaszkodva, másfelől a mítoszkutatás tényadatai­nak birtokában szinte bármit meg tudok tenni szinte bármelyik ősi történetünkkel. Mint a garabonciás, aki sárkányt tud megzabolázni vagy mint a kiskanász, aki az égig érő fára föl tud mászni.

– Miért lehetnek fontosak nekünk ezek az újra­alkotott történetek?
– Azért, mert a bennük rejlő ősi tudás a magyar megmaradást tanítja nekünk már sok száz év óta. Legutóbbi színpadi zenés művem, az Aranyhajú hármasok is a magyar létezés parancsát fogadja magába.

– Mit mesél el nekünk a kutyakölykökre cserélt aranyhajú gyerekek története?
– Megőriz valamit az első nemzeti sorstragédiánk emlékezetéből. A keresztény térítés, dacára annak, hogy nyilvánvalóan bölcs döntés volt szent királyaink részéről, azért úgy két évszázadon keresztül még traumatikus élmény maradt a magyar nép bizonyos rétegei számára. Ez a történet az ő fájdalmukról beszél átvitt értelemben, amikor a kutyakölykökre cserélt naphéroszok viszontagságait ábrázolja.
– Úgy tudom, vannak ezeknek a történeteknek olyan változatai, amelyben már megjelenik a kereszténység is.
– Pontosan. És ez nagyon fontos üzenete a magyar hagyománynak. Hiszen amikor feltárjuk a mese tartalmát, felismerjük a kulturális őstragédia élményanyagát, nem valamiféle pogány kísértésről beszélünk. Éppen ellenkezőleg: arról, hogy miként békül meg egymással a régi és az új hit egy nép kollektív tudattalanjában is. Az Aranyhajú hármasok története az ősvallás hite felől néz a keresztény világra, de van ennek az élménynek egy másik nézőpontja is. Most írom új drámámat, amely a Szűz Mária keresztlánya típusú, az ATU 710 jelzettel tipizált varázsmesén alapul, s amely már a kereszténnyé lett magyarok szemén keresztül tekint ősi szellemi hagyományainkra. Ennek a végén az aranyhajú hármasok az égbe ragadtatnak, ahonnan csak Szűz Mária kérésére hozzák őket vissza az angyalok. Ez a két történetben egymásnak megfelelő két istenbéke-ajánlat a magyar szinkretikus gondolkodásnak olyan páros csodája, amire méltán lehetünk büszkék.
Borítókép: Vitályos Eszter, a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) parlamenti államtitkára, Závogyán Magdolna, a KIM kultúráért felelős államtitkára, valamint Toót-Holló Tamás, a Mediaworks kulturális divíziójának főszerkesztője (Fotó: Kurucz Árpád)