A megnyitón Jorge Morel Szonatina című gitárművét adta elő, édesapjának címezve, Szemadám Tamásnak.
Stefanovits Péter Munkácsy-díjas grafikusművész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) képzőművészeti tagozatának vezetője köszöntőjében sportriporterként szólt: – Már látszik, amint a kanyarból jönnek ki a versenyzők, ráfordulva a célegyenesre. Nem nagy a tempó, így valószínűleg öt- vagy tízezer méter lehet a táv. De most hallom, nincsen kijelölt táv. Mindenki más hosszt fut. Csak a születési évszám azonos. Ez most az 1947-esek mezőnye.
A grafikus megjegyezte: a célegyenesben már megszűnik a bizonyítási kényszer, a világ felé fordulás vágya csökken, könnyebb lesz az alkotás, majd sorra idézte nagy alkotók, mint Picasso, Dalí, Chagall, Kosztolányi, Gárdonyi, Vonnegut, Bob Dylan vagy éppen Rejtő Jenő művészetéről valló gondolatait.
Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója megnyitójában szeretni való emberként, polihisztorként – utalva irodalmi és kurátori tevékenységére –, művészként határozta meg Szemadám Györgyöt.
– Még oroszlánápolóként lefotózkodtak ketten, egy sörényszárító szerkezettel. A két figura szinte egymás tükörképe – fogalmazott a művészeti igazgató.
Állatgondozói korszakáról egy interjúban nekem is mesélt a művész Bátorról, a hím oroszlánról, aki vetélytársat szimatolt ápolójában. „Utáltuk egymást. Szándékosan nem engedelmeskedett, például az én utasításomra nem ment ki a kifutóba. Egyszer aztán elvesztettem a fejemet és rárohantam. Bátor elcsodálkozott, majd visszatámadt. Az utolsó pillanatban tudtam bezárni a kezelőfolyosó rácsát.”
Szegő György a mester madárfestményeit mint az emberi lélek szabadságvágyának jelképeit jellemezte, amelyek éteri magasságokba röpítik a lelket. Ezután kitért dobozműveire, amelyek művészbarátoktól kapott ajándékokat rejtenek.
– Kétkezi alkotó, akinek a kisujjában ott vannak a jelképek, nem véletlenül dolgozott együtt Jankovics Marcell-lel, Hoppál Mihállyal, Nagy Andrással a Jelképtáron, amelynek nyomán a tévé rendkívül izgalmas sorozatot indított (H)arcképek címmel – emlékeztetett a művészeti igazgató, aki kiemelte Szemadám György 2016-os műcsarnoki, a Kertek és műhelyeket mint legszebb kiállítását.
Vári Fábián László, Kossuth- és József Attila-díjas költő, az MMA irodalmi tagozat vezetője bevallotta: az említett kiállítás máig hat rá, s felolvasta a tárlat hatására írt verseit.
Két madármítosz
(Szemadám György madarai)
A MADÁRISTEN FIA
Harmadfű csikókoromban egyszer
a turáni síkon vagy Pohjolában
az enyéimtől elkódorogva
rejtelmes vizekre vitt a lábam
a napkorong már ereszkedőben
vörösből visszaváltott ezüstre
a tótest tán ettől megborzongott
megemelkedett sötétlő tükre
egy felszálló madár zúzta széjjel
nyugalmát felhőnyi volt szárnya
az eget illendőn megkerülte
s ránehezült az alkonyló tájra
nyomában suhogó kék nyalábok
vörös lidércek keletkeztek
szeme átható reflektorában
a démonok láthatókká lettek
a teremtett világ delejezetten
bámult a látvány galléron fogta
s az embertől érintetlen tájon
felsusogott a bizalom bokra
s amint arccal a földnek forduló
óriáskócsag leszállni készült
két lábra állva fogadtam volna
de szemem két ablaka elsötétült
ám szíve szívemmel összedobbant
s én hozzája hasonlóvá lettem
mire havait az ég leszórta
finom tollpihék lepték a testem
iszonyú módon megéheztem ő
mellkasát feltépve etetni kezdett
a madáristen fia volt mondom
a teremtmények között a legszebb.
A HOLDMADÁR
Az elfajzott ember nem tud repülni
lassan már lelke is földönfutó
elméje kihagy a vére szunnyad
kristállyá épül szemében a só
hanem amikor lepihen végre
de zsibongó aggyal nem alhat el
a holdmadár halkan beoson érte
s keblébe idegen lelket lehel
ő emeli már megfáradt testét
nyílnak előtte a téglafalak
a vityebszki éjben lebegett ígyen
ama bozontos Chagall-alak
elhúz a kémények sűrűjében
a tornyok baglyaihoz beköszön
s csodájára hogy visszahuhognak
bimbót bont arcán a gyermeköröm
s előző életét kezdi lapozni
szárnyas lény volt ő is valaha
járta a tengert Afrika földjét
s ha verte a vágy csak egyre haza
de szakadozik a közvetítés
az álomszolgáltatás most marad el
az emberi lény leszáll az ágyról
csordultig a hólyag mennie kell
a holdmadár figyelme bicsaklik
karmából a kavics messze gurul
elrúgja magát a való világtól
keservvel krúgatva visszavonul
holdanyja mindétig haza várja
a kudarcra szép álorca kerül
s ha felsír az ember néhai párja
emlékek fátyla mögé menekül.
Végezetül az ünnepelt megköszönte a méltatásokat: – Eszembe jutott, hogy „Oly korban éltem én e földön”, amikor a festőknek nem volt könnyű dolguk, amikor a zsűri nyírta az embert. Nem is látták a kiállítandó képet, csak a kiállítók névsorát, amiről aztán lehúzogatták a nem tetszők nevét. Olyan sportoló vagyok, aki árral szemben szeret úszni, mert akkor hozza a legjobb eredményeket.
Mostanában néha ijedten veszem észre, hogy az árral együtt úszom.
A nagy ismeretlen előtti elszámoláson kétkezi munkámért egy hármast vagy négyest megérdemlek.
Ez az utolsó nagy gyűjteményes kiállításom. Kivéve, ha csinálok még egyet.
Borítókép: Jelenet a kiállításból (Fotó: Kurucz Árpád)
