Szemadám György mostanában az árral együtt úszik

Gyűjteményes kiállítással köszöntötték születésnapján a Munkácsy Mihály-díjas képzőművészt, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagját, Szemadám Györgyöt, a Vigadó földszinti galériájában. A Quodlibet című tárlat kurátora Kondor Szilágyi Mária művészettörténész.

2023.03.02. BUdapest Pesti Vigadó, Szemedán György kiállítás Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád

Vári Fábián László, Kossuth- és József Attila-díjas költő, az MMA irodalmi tagozat vezetője bevallotta: az említett kiállítás máig hat rá, s felolvasta a tárlat hatására írt verseit.

Két madármítosz

(Szemadám György madarai)

A MADÁRISTEN FIA

Harmadfű csikókoromban egyszer
a turáni síkon vagy Pohjolában
az enyéimtől elkódorogva
rejtelmes vizekre vitt a lábam
a napkorong már ereszkedőben
vörösből visszaváltott ezüstre
a tótest tán ettől megborzongott
megemelkedett sötétlő tükre

egy felszálló madár zúzta széjjel
nyugalmát felhőnyi volt szárnya
az eget illendőn megkerülte
s ránehezült az alkonyló tájra
nyomában suhogó kék nyalábok
vörös lidércek keletkeztek
szeme átható reflektorában
a démonok láthatókká lettek

a teremtett világ delejezetten
bámult a látvány galléron fogta
s az embertől érintetlen tájon
felsusogott a bizalom bokra
s amint arccal a földnek forduló
óriáskócsag leszállni készült
két lábra állva fogadtam volna
de szemem két ablaka elsötétült

ám szíve szívemmel összedobbant
s én hozzája hasonlóvá lettem
mire havait az ég leszórta
finom tollpihék lepték a testem
iszonyú módon megéheztem ő
mellkasát feltépve etetni kezdett
a madáristen fia volt mondom
a teremtmények között a legszebb.

A HOLDMADÁR

Az elfajzott ember nem tud repülni
lassan már lelke is földönfutó
elméje kihagy a vére szunnyad
kristállyá épül szemében a só

hanem amikor lepihen végre
de zsibongó aggyal nem alhat el
a holdmadár halkan beoson érte
s keblébe idegen lelket lehel

ő emeli már megfáradt testét
nyílnak előtte a téglafalak
a vityebszki éjben lebegett ígyen
ama bozontos Chagall-alak

elhúz a kémények sűrűjében
a tornyok baglyaihoz beköszön
s csodájára hogy visszahuhognak
bimbót bont arcán a gyermeköröm

s előző életét kezdi lapozni
szárnyas lény volt ő is valaha
járta a tengert Afrika földjét
s ha verte a vágy csak egyre haza

de szakadozik a közvetítés
az álomszolgáltatás most marad el
az emberi lény leszáll az ágyról
csordultig a hólyag mennie kell

a holdmadár figyelme bicsaklik
karmából a kavics messze gurul
elrúgja magát a való világtól
keservvel krúgatva visszavonul

holdanyja mindétig haza várja
a kudarcra szép álorca kerül
s ha felsír az ember néhai párja
emlékek fátyla mögé menekül.

Végezetül az ünnepelt megköszönte a méltatásokat: – Eszembe jutott, hogy „Oly korban éltem én e földön”, amikor a festőknek nem volt könnyű dolguk, amikor a zsűri nyírta az embert. Nem is látták a kiállítandó képet, csak a kiállítók névsorát, amiről aztán lehúzogatták a nem tetszők nevét. Olyan sportoló vagyok, aki árral szemben szeret úszni, mert akkor hozza a legjobb eredményeket. 

Mostanában néha ijedten veszem észre, hogy az árral együtt úszom. 

A nagy ismeretlen előtti elszámoláson kétkezi munkámért egy hármast vagy négyest megérdemlek. 

Ez az utolsó nagy gyűjteményes kiállításom. Kivéve, ha csinálok még egyet.

Borítókép: Jelenet a kiállításból (Fotó: Kurucz Árpád)