Gyugyu pedig a rabszolga, akit vernek, ütnek, megaláznak, meg is ölnek, de ő mindvégig tisztában van önnön erkölcsi fölényével.
Könnyű a döntés, hiszen senki nem akar gyilkos vadállat lenni, hanem akar lenni morális lény. S mindez egészen addig tart, ameddig nem tevődik fel véres komolysággal a kérdés – ameddig el nem érkezik maga az élet.
Onnantól kicsit nehezebb.
A Lenin-fiúk akasztófáinak árnyékában, a nyilasok kínzókamráiban, az ávósok kínzókamráiban (a kettő minálunk ugyanott volt, s nem véletlenül), a Gestapo kínzókamráiban, a szovjetek kínzókamráiban, Abu Graib kínzókamráiban, a tálibok kínzókamráiban már sokkal nehezebb a döntés.
Ott például gyakorta előfordul, hogy az ember azt mondja, inkább Gyugyu, aztán egyszer csak, valahogyan, csak az Úr Jézus tudja hogyan, mégis csak Tomóceusz Katatiki lesz az ember.
Ugye, milyen ismerős?
Egyenként mindenki azt kiáltja: Jézus!
A tömeg mégis Barabbást ordít valahogyan.
Mert „ahol zsarnokság van,” ott zsarnokság van, ott „mindenki szem a láncban”.
Éppen erről szól Fábri Zoltán remekműve. Remekmű, mit zsenik tálalnak elénk, akik még nem hitték el, hogy csupán azt kell adni, mire igény van, s hogy csak kenyérrel él az ember.
Ők, ott, 1976-ban, 1977-ben (éppen gimnáziumba megyek) megpróbálják megválaszolni az örök kérdést, s legalább megkísérlik feltörni a pecsétet. Legalább azt az egyet, az ötödiket:
És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet kaptak.
És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak? Akkor adatának azoknak egyenként fehér ruhák; és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak, amíg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjuk fiainak száma, akiknek meg kell öletniök, amint ők is megölettek.
Ők, öten: Őze Lajos mint Gyurica Miklós órás; Márkus László mint Király László könyvügynök; Horváth Sándor mint Kovács János asztalosmester; Bencze Ferenc mint Béla kocsmáros; és Dégi István mint Keszei Károly fényképész.
Ők öten tépelődnek, egészen addig, ameddig berúgja az ajtót az élet, a valóság, az apokalipszis lovasaiból az apokalipszis hernyóivá lett nyilas rémuralom.
S akkor ismét vérre megy a döntés, a szó legszorosabb értelmében. S nem bukik el senki a végső, a legvégső pillanatban. Senki. Mert ők még Szophoklész emberei, akiknél nincs semmi csodálatosabb.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!