És láték annak jobbkezében, aki a királyi székben üle, egy könyvet, amely be volt írva belül és hátul, és le volt pecsételve hét pecséttel. És láték egy erős angyalt, aki nagy szóval kiálta: Ki volna méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak pecséteit? És senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt, nem tudta a könyvet felnyitni, sem ránézni. Én azért igen sírok vala, hogy senki nem találtaték méltónak a könyv felnyitására és elolvasására...
János evangélista panasza ez a Jelenések könyvében, mert látá, hogy senki sem képes feltörni a hét könyvet, a hétpecsétes titkot, mely az Úr kezében van.
Utóbb aztán ezt is megoldotta az ember.
Manapság úgy oldjuk meg, hogy nem érdekel senkit a hétpecsétes titok. S nem is foglalkozik vele senki sem. Helyette azt mondják az írástudók, hogy azt kapja a nép, amire igénye van. Facebookot, tiktokot, valóság show-t, halott lelkek minden ürülékét. Valaki, egyszer, az új kor hajnalán még felkiáltott imigyen: „Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet” – de nem figyeltek rá, pedig ezrek és ezrek üvöltötték a dalt.
Nem mindig volt így.
Például diktatúrákban soha nincsen így, pedig a diktatúrák szeretnék a legjobban, hogy így legyen.
De olyankor Fábri Zoltánok születnek s alkotnak, s elkészül Az ötödik pecsét.
Hogy tudd, még nem volt elég az áldozat. A fehér ló, a vörös ló, a fekete ló, a sárga ló már mind elvágtatott, a tanúságtévők már mind halottak, de még mindig nem elég.
Még el kell dönteni, miképpen éljünk vagy haljunk. Emberként-e, vagy bárhogyan.
S összeült akkor, a diktatúrában néhány jóravaló, egyszerű ember, hogy eldöntse ezt a kérdést. Fábri Zoltán ültette össze őket Sánta Ferenc tanúságtévő beszéde nyomán, imigyen: Őze Lajos, Márkus László, Horváth Sándor, Bencze Ferenc, Dégi István. Nekik kell tudni eldönteni, vajon Tomóceusz Katatikiként vagy inkább Gyugyuként élnének, ha újra élhetnének?
Látszólag könnyű a döntés, mégsem bírunk zöld ágra vergődni vele, immáron két-, három- vagy ötezer esztendeje.
Látszólag könnyű a döntés, hiszen Tomóceusz Katatiki egy kegyetlen és kegyetlenkedő hatalmasság, egy rabszolgaverő moral insanity, aki fel sem fogja, mit tesz, sőt meggyőződése, hogy minden, amit tesz, helyénvaló.
Gyugyu pedig a rabszolga, akit vernek, ütnek, megaláznak, meg is ölnek, de ő mindvégig tisztában van önnön erkölcsi fölényével.
Könnyű a döntés, hiszen senki nem akar gyilkos vadállat lenni, hanem akar lenni morális lény. S mindez egészen addig tart, ameddig nem tevődik fel véres komolysággal a kérdés – ameddig el nem érkezik maga az élet.
Onnantól kicsit nehezebb.
A Lenin-fiúk akasztófáinak árnyékában, a nyilasok kínzókamráiban, az ávósok kínzókamráiban (a kettő minálunk ugyanott volt, s nem véletlenül), a Gestapo kínzókamráiban, a szovjetek kínzókamráiban, Abu Graib kínzókamráiban, a tálibok kínzókamráiban már sokkal nehezebb a döntés.
Ott például gyakorta előfordul, hogy az ember azt mondja, inkább Gyugyu, aztán egyszer csak, valahogyan, csak az Úr Jézus tudja hogyan, mégis csak Tomóceusz Katatiki lesz az ember.
Ugye, milyen ismerős?
Egyenként mindenki azt kiáltja: Jézus!
A tömeg mégis Barabbást ordít valahogyan.
Mert „ahol zsarnokság van,” ott zsarnokság van, ott „mindenki szem a láncban”.
Éppen erről szól Fábri Zoltán remekműve. Remekmű, mit zsenik tálalnak elénk, akik még nem hitték el, hogy csupán azt kell adni, mire igény van, s hogy csak kenyérrel él az ember.
Ők, ott, 1976-ban, 1977-ben (éppen gimnáziumba megyek) megpróbálják megválaszolni az örök kérdést, s legalább megkísérlik feltörni a pecsétet. Legalább azt az egyet, az ötödiket:
És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet kaptak.
És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak? Akkor adatának azoknak egyenként fehér ruhák; és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak, amíg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjuk fiainak száma, akiknek meg kell öletniök, amint ők is megölettek.
Ők, öten: Őze Lajos mint Gyurica Miklós órás; Márkus László mint Király László könyvügynök; Horváth Sándor mint Kovács János asztalosmester; Bencze Ferenc mint Béla kocsmáros; és Dégi István mint Keszei Károly fényképész.
Ők öten tépelődnek, egészen addig, ameddig berúgja az ajtót az élet, a valóság, az apokalipszis lovasaiból az apokalipszis hernyóivá lett nyilas rémuralom.
S akkor ismét vérre megy a döntés, a szó legszorosabb értelmében. S nem bukik el senki a végső, a legvégső pillanatban. Senki. Mert ők még Szophoklész emberei, akiknél nincs semmi csodálatosabb.
S el ne feledkezzünk a két nyilasról, az öregebb, filozofáló nyilasról, akit Latinovits Zoltán varázsolt elénk, s a lelkes ifjú nyilasról, Nagy Gáborról.
Zseniális, amit ők ketten a filmvászonra varázsoltak.
Miképpen az is, ahogy Cserhalmi György egy szót sem szólva, kikötözve s haldokolva elmesél majdnem mindent az életről. Az antik görög emberi életről, a keresztény-keresztyén életről, mindarról, ami még élet volt.
Minden iszonyával együtt: élet. Emberi élet.
Ez és ennyi Fábri Zoltán Az ötödik pecsétje.
A film, ami nem azért készült, mert te ezt akartad, mert neked – úgymond – erre volt igényed.
A film abból a korból, amikor még nem szolgálták ki az ízlésedet. Amikor az embernek még emberhez méltó gondja volt.
Vidd elAz ötödik pecsétre a gyermekeidet. Az enyémek másképpen néztek a világba a film után, mint előtte. S én mondhattam Nagy Lászlóval őnekik: bocsássátok meg, hogy csak ennyit tudtam tenni értetek. De ennyit legalább igen...
Borítókép: Képrészlet Az ötödik pecsét című filmből (Forrás: Mokép)
