A Metallica már az első, akkor még a thrash metal műfajába tartozó kompromisszummentes albumaival is – a stílustól szokatlan módon – arénákban adott telt házas koncerteket, a hatalmas áttörést azonban az 1991-es ,,fekete lemezük” hozta el, amellyel már stadionokat megtöltő zenekarrá váltak. Az említett korongjuk számtalan rajongó és kritikus szerint a csúcsművük, sőt sokan vélekednek úgy, hogy azóta igazán értékelhető albumot nem is alkottak, ez a kritika azonban valószínűleg aligha izgatja a banda tagjait; a közönségük csak gyarapodott az elmúlt harminc év során, és a mai napig nincs olyan méretű fesztivál, ahol ha fellépnek, nem ők lennének egyértelműen a főprodukció.
Kevés együttes engedhet meg magának ilyen lemezbemutatót
És gyakran különleges koncertekkel kerülik az önismétlést: amikor legutóbb hazánkban jártak, kör alakú színpadon léptek fel, így a közönség a nézőtér minden pontjáról ugyanolyan szögből láthatta a bandát. A jelenlegi – Magyarországot sajnos nem érintő – turnéjuk során pedig egy-egy városban két este is fellépnek, mindkét alkalommal teljesen különböző számlistát eljátszva, így a megrögzött rajongók kénytelenek mindkettőre befizetni, hiszen lutri, mi kerül az adott nap terítékre.
Az ezredforduló technológiai forradalmára eleinte azonban nem tudtak megfelelően reagálni, az illegális zeneletöltés hajnalán vad pereskedésekbe kezdtek a fájlmegosztó oldalakkal és a zenéjüket letöltő felhasználókkal szemben, és akármennyire is jogos volt az indulatuk, szerencsétlen bukéja volt a hadjáratuknak, hiszen a sajtó és a zenehallgatók is azon csámcsognak, hogy az együttes milliárdos tagjai némi kieső bevétel miatt hisztiznek.
Később hamar megtanultak kreatív ötletekkel alkalmazkodni a modern korhoz, 2014-ben például Through the Never címmel egy félig fikciós, félig koncertfilmet mutattak be 3D-ben a mozikban Antal Nimród rendezésében, és bár a tizennyolcmillió dolláros produkció anyagilag megbukott, nem mondtak le a nagyvászonról, de közben le is vonták a pénzügyi kudarc tanulságait. A pénteken (14-én) megjelent friss lemezükhöz szintén mozis promóciót társítottak, de ezúttal költséghatékonyabb, szerényebb kivitelezésben.
A produkció minimalista koncepciót követ, egymás után szólalnak meg az új korong tételei, a dalok alatt látható kisfilmek azonban jóindulattal sem nevezhetők videóklipnek, inkább puritán, audiovizuális installációk, amelyeken néha láthatjuk a tagokat zenélni klasszikus imázsfilm formájában, máskor absztrakt képek vagy éppen természeti jelenségek váltják egymást a dalok ütemére vibrálva.
A számokat az együttes tagjai néhány mondattal vezetik fel, elárulják, mennyire imádnak benne egy-egy riffet, gitárszólót vagy éppen lüktető dallamsort, magyarul alaposan körbedicsérik magukat. De mindez elnézhető, elvégre egy marketinganyagról van szó, ráadásul a művészek többsége egyébként is mindig a legfrissebb munkájára a legbüszkébb. Egyes dalok esetében személyesebb gondolatokat is megfogalmaznak, kiderül például, hogy a Room of Mirrors James Hetfield számára azt fejezi ki, milyen visszatérni a turnézásból a szűk családi körbe, ahol a szerettei a valós személyiségét látják, Robert Trujillo pedig elmondja, a Chasing Light játszása közben a hetvenes-nyolcvanas évekbeli akciófilmek üldözési jelenetei ugranak be. A dalokhoz vetített képsorok azonban köszönő viszonyban sincsenek az általuk felvázolt képekkel.
