Annak ellenére, hogy gyakran tapasztaljuk, a magyar közönség sokszor negligálja az előzenekarokat, vasárnap már kora este, ha nem is csordulásig, de megtelt az Instant koncertterme. Noha az új-zélandi Xile nem a legizgalmasabb banda a hardcore/metalcore színtéren, sőt, simán fel lehet rakni a dalaikat fél órára a Spotify-on úgy, hogy egy emlékezetes pillanat ne maradjon meg a számaikból, ráadásul tegnap inkább csak láthattuk, mint hallhattuk őket. A hangosítás nagyon nem volt a barátjuk, a számaik egy dübörgő masszává álltak össze, még az énekes felkonferálásait is alig lehetett érteni.
Az őket követő párizsi ten56. ellenben már pengébben szólalt meg, érezhetően egy rutinosabb együttesről van szó, a fellépésük energikus volt, de szintén nem tarkítják az életművüket emlékezetesebb tételek, így a félórás koncertjük után sem éreztünk késztetést arra, hogy jobban elmerüljünk a munkásságukba.
A két banda azonban ennek ellenére is sikeresen rázta fel az álmos vasárnap délutánt, az utánuk következő King 810 pedig egyenesen az év legkellemesebb csalódását okozta. Az amerikai metalegyüttes pályája ígéretesen indult, a 2010-es évek közepén már – ha csak a délutáni órákban is –, de a nyugat-európai rockfesztiválokon a legnagyobb színpadon léptek fel és olyan zenekarokkal turnéztak együtt, mint a Slipknot. Utóbbi vendégeként láttuk őket legutóbb 2015-ben, de akkor az Arénában képtelenek voltak kitölteni a teret, a hangjuk pedig elveszett az éterben. A karrierjük kezdeti felfutását aztán nem is sikerült meglovagolniuk, jól illusztrálja ezt a jelenlegi körút, ahol feltörekvő formációk mellett is csak másodhegedűsként érkeztek, a koncertjük azonban nyilvánvalóvá tette, van bennük bőségesen potenciál.
A drabálisan kigyúrt David Gunn énekes egy ketrecbe zárt bengáli tigrisként járt fel-alá a színpadon a levegőbe bokszolva és rúgva, a letlive 2011-es A38-as fellépése óta nem éreztük azt koncerten, hogy kifejezetten félelemmel tölt el egy frontember, ezzel a figurával azonban egészen biztosan nem kerülnénk összetűzésbe.
A teátrális előadásmódjából áradt a nyers brutalitás, egyik pillanatban kieresztette a dühét a mikrofonba, a másikban látványosan szenvedve elterült a színpadon.
A szorongásnak és az erőszaknak ez az egyvelege nem véletlenül jelenik meg a zenéjükben, a banda a Michigan államban található Flint városában alakult, amely nem éppen Amerika legnyugodtabb területe – az FBI adatai szerint a bűnözési ráta magasabb, mint az ország összes településének 88 százalékában. Szóval a dalszövegekben és a külsőségekben egyaránt megjelenő agresszív imázs – amely miatt az államokban legalább annyian gyűlölik az együttest, mint ahány rajongójuk van – nyilvánvalóan egyfajta előre menekülés is a részükről, a környéken, ahonnan jönnek, legalábbis tanácsos kondibérletet vásárolni és nyilván megjelenik egy előadó művészetében, ha úgy nő fel, hogy állandóan csőre töltött fegyverrel kell járnia.
