Annak ellenére, hogy gyakran tapasztaljuk, a magyar közönség sokszor negligálja az előzenekarokat, vasárnap már kora este, ha nem is csordulásig, de megtelt az Instant koncertterme. Noha az új-zélandi Xile nem a legizgalmasabb banda a hardcore/metalcore színtéren, sőt, simán fel lehet rakni a dalaikat fél órára a Spotify-on úgy, hogy egy emlékezetes pillanat ne maradjon meg a számaikból, ráadásul tegnap inkább csak láthattuk, mint hallhattuk őket. A hangosítás nagyon nem volt a barátjuk, a számaik egy dübörgő masszává álltak össze, még az énekes felkonferálásait is alig lehetett érteni.
Az őket követő párizsi ten56. ellenben már pengébben szólalt meg, érezhetően egy rutinosabb együttesről van szó, a fellépésük energikus volt, de szintén nem tarkítják az életművüket emlékezetesebb tételek, így a félórás koncertjük után sem éreztünk késztetést arra, hogy jobban elmerüljünk a munkásságukba.
A két banda azonban ennek ellenére is sikeresen rázta fel az álmos vasárnap délutánt, az utánuk következő King 810 pedig egyenesen az év legkellemesebb csalódását okozta. Az amerikai metalegyüttes pályája ígéretesen indult, a 2010-es évek közepén már – ha csak a délutáni órákban is –, de a nyugat-európai rockfesztiválokon a legnagyobb színpadon léptek fel és olyan zenekarokkal turnéztak együtt, mint a Slipknot. Utóbbi vendégeként láttuk őket legutóbb 2015-ben, de akkor az Arénában képtelenek voltak kitölteni a teret, a hangjuk pedig elveszett az éterben. A karrierjük kezdeti felfutását aztán nem is sikerült meglovagolniuk, jól illusztrálja ezt a jelenlegi körút, ahol feltörekvő formációk mellett is csak másodhegedűsként érkeztek, a koncertjük azonban nyilvánvalóvá tette, van bennük bőségesen potenciál.
A drabálisan kigyúrt David Gunn énekes egy ketrecbe zárt bengáli tigrisként járt fel-alá a színpadon a levegőbe bokszolva és rúgva, a letlive 2011-es A38-as fellépése óta nem éreztük azt koncerten, hogy kifejezetten félelemmel tölt el egy frontember, ezzel a figurával azonban egészen biztosan nem kerülnénk összetűzésbe.
A teátrális előadásmódjából áradt a nyers brutalitás, egyik pillanatban kieresztette a dühét a mikrofonba, a másikban látványosan szenvedve elterült a színpadon.
A szorongásnak és az erőszaknak ez az egyvelege nem véletlenül jelenik meg a zenéjükben, a banda a Michigan államban található Flint városában alakult, amely nem éppen Amerika legnyugodtabb területe – az FBI adatai szerint a bűnözési ráta magasabb, mint az ország összes településének 88 százalékában. Szóval a dalszövegekben és a külsőségekben egyaránt megjelenő agresszív imázs – amely miatt az államokban legalább annyian gyűlölik az együttest, mint ahány rajongójuk van – nyilvánvalóan egyfajta előre menekülés is a részükről, a környéken, ahonnan jönnek, legalábbis tanácsos kondibérletet vásárolni és nyilván megjelenik egy előadó művészetében, ha úgy nő fel, hogy állandóan csőre töltött fegyverrel kell járnia.
A művészet szó pedig nem túlzás az esetükben, egy tökéletesen megkoreografált, már-már színházi performanszot láthattunk, az énekes egyetlen szóval üdvözölte csupán Budapestet, egyébként nem kommunikált a közönséggel – nem flegmaságból, egyszerűen csupán nem akarta megakasztani egy másodperce sem azt a depresszív, fortyogó hangulatot, amely leginkább azt a benyomást keltette, mintha a Korn legsúlyosabb dalait beszteroidoznák.
Ezt követően – ha nem is zenei értelemben –, de kifejezetten könnyednek hatott az Alpha Wolf koncertje. Az együttest Ausztrália egyik leggyorsabban feltörekvő bandájaként tartják számon, a kontinens egyébként is élen jár a kemény gitárzenei téren. Nem kell visszamennünk az AC/DC-ig, hogy ezt lássuk, olyan sztárbandák származnak innen, mint a Northlane, a Polaris, a The Amity Affliction, az I Killed The Prom Queen vagy a teljes metalcore-színtér egyik legsikeresebb formációja, a Parkway Drive. Azt jelenleg még nem lehet megítélni, hogy vajon az Alpha Wolf is hasonló karriert fut-e majd be, a lelkesedésükön azonban nem fog múlni: Lochie Keogh énekes örökmozgóként futkosott a színpadon azokat is mozgásra bírva, akik nem ismerik a dalaikat, nem kisebb vehemenciával játszotta végig a koncertet Sabian Lynch gitáros sem, aki sokakban rossz emlékeket ébreszthetett, mert fekete szájmaszkban lépett fel, de ez az imázselem már a járvány előtt is a banda sajátja volt. Kétség kívül egy vérprofi bandáról van szó, azonban a dalaikból hiányzik az a különleges karakter, amelynek hatására igazán kiemelkednének a kismillió metalcore-banda közül, habár a színpadi jelenlétük mindezért kárpótol.
Ha hosszú távon arénákat megtöltő együttesé szeretnének válni, akkor – bármilyen szomorú megállapítani – kicsit el kellene adniuk magukat és populárisabb vizekre evezniük, mint tette azt a Bring Me The Horizon vagy az említett Parkway Drive. Arra azonban már a jelenlegi zenei világuk is elegendő, hogy hosszú évekre bebetonozzák magukat az európai klubéletbe, ezt a tegnapi – meglepő módon csaknem teltházat vonzó – koncertjük is bizonyította.
A fotók nem a budapesti koncerten készültek.
Borítókép: Alpha Wolf (Fotó: Facebook)
