A frissen bemutatott cirkuszi előadással az alkotók magyar kultúránk kapcsolódási pontjait keresik a keleti sztyeppék távoli, talán kevésbé ismert világával. Fekete Péter rendezőtől nem szokatlan módon a néző a színpadon is jelen lévő gyerekeken keresztül nyer beavatást.
A manézst körülölelő molinós vetítés a jurták és a körhinta látványát idézi, s egyfajta védett teret biztosít a hintalovakon játszó gyerekeknek. Olyan teret, amelyben korlátok nélkül időzhetnek el a képzelet és káprázat dimenziójában, szabadon álmodhatnak. Álmaik kiterjesztett valóságában jelennek meg a cirkuszi számok, amelyekhez maguk a gyerekek is kapcsolódnak egy közbeékelt jelenetben, hogy megmutassák képességeiket. A lovas motívum nem csak a játékok formájában jelenik meg: már az előadás elején egy pompás, hús-vér paripa kecsegtet a lovas attrakciók lehetőségével.
Nehéz kiemelni egy-egy fellépőt, mivel minden zsáner képviselője magas színvonalú bemutatót tartott. A legszívbemarkolóbb – generált érzelem ide vagy oda – és legromantikusabb az Arany Bohóc-díjas Sky Angels (Üzbegisztán) gurtni száma, amelyben férj és hatalmas artista-balesetéből felépült feleség kapaszkodik össze a levegőben.
Hasonlóan ámulatba ejtő a Triple Breath (Üzbegisztán) magasdrót produkciója, ahol a művészek elképesztő pontossággal tartják koreográfiájukat, miközben több méter magasan, sok esetben kibiztosítás nélkül, egyensúlyoznak egy vékony dróton. Produkciójuk precíz és ötletekben, eszközökben bővelkedő.
Nem csak hajlékonyságukat, hanem ügyességüket is bizonyítják a Nomade – Les Etolies de Mongolie (Mongólia) performerei. Kaucsuk számukat lábbal nyilazással fűszerezik: magas rudakon és egymáson kézen egyensúlyozva is célba találnak.
Kifejezetten jól áll nekik, hogy a mongol népviselet ihlette kosztümjük mellett saját kultúrájukat hangsúlyozó népzene adja előadásuk aláfestését.
Hangulatában és látványában hasonlóan a hagyományokat juttatja eszünkbe Samir Abbasov (Azerbajdzsán) kristály egyensúlyozó, akit nagyszerűen egészít ki a Fővárosi Nagycirkusz Balettkara és Fejes Kitty koreográfiája. A művész szájában tartott kés élén nem csak kristálypoharak, hanem borral teli butykos és lufin ágaskodó gyertyatartó is táncol.
A várva várt lovas számot a Barys Lovasakrobata Csoport (Kazahsztán) adja az előadás végén. Hét művész mutatja be, hogy a lólengés lóháton is kivitelezhető.
Kínai rúdon láthatjuk Kassai Benjamint és Buti Gordont, akik egymásra licitálva tagadják meg a gravitáció törvényeit a manézshoz képest függőlegesen elhelyezkedő eszközön.
A Zsonglőr-virtuózokat (Kazahsztán) egy buzogányszámmal láthatjuk: földön és levegőben is összedobnak. A Duo Korotin (Kazahsztán) páros emelőszámában pedig a megszokott, statikus emelések és pózok mellé dinamizmus is társul, amikor az artisták egy hátra szaltó után kísérlik meg az összekapaszkodást.
Az igazán kiváló fellépőknek ugyanakkor nem kedvez az előadás szerkezete. Meghökkentően aránytalan, hogy az első részben csupán három, míg a másodikban öt artista számot láthatunk.
Ezt az érzetet csak tovább mélyíti Maka Gyula felvezetője, amely szinte súlytalanná teszi Kassai Benjamin és Buti Gordon fellépését. A mesélő általánosságban véve kevéssé szervesül ebben a színpadi megvalósításban, mivel az „álmodozó gyerekek” témája önmagában képes vezetni a befogadó figyelmét. Jelenlétük nem csak a színpadépítéshez szükséges idő miatt lehetne fontos, mivel önálló artista etűdjeik konkrétan is párba állítható lenne a profi artistákéval, ha nem egy önálló zárt számot kapnának az első felvonás végén.
A nyitány megkapó díszletét követően kevés kapcsolódási pont marad a sztyeppék népeivel, kultúrájával. A meghívott művészek vagy beleillenek ebbe a miliőbe, vagy profi, ám a szokott módon popos produkciójukkal kilógnak a keleti nomád ideálképből. A mesélő narrációja is inkább utazásra hív, s bizonyítja, hogy lehet nagyot álmodni, semmint közelebb hozná a sztyeppe világát.
Mindezeket egybevéve kitűnő érzékkel összeválogatott műsort, ám felemás atmoszférát kapunk,
amelynek jó kiegészítése lehet a cirkusz előtt megtekinthető, a nomád népekről szóló kiállítás.